A gyönyörű gyilkos

38. Rész

☆o☆

Daniel szinte őrjöngött. Nem engedett szóhoz jutni, csak ordibált mindenféle dolgokat, még olyat is felhántorgatott, ami már nagyon rég történt. A nappali közepén álltam, és csak figyeltem, hogy mikor fejezi be. Nagyon dühös voltam rá, azért amit tett. Ehhez nem volt joga. Ok nélkül bántotta a testvéremet, s most ki tudja mi van vele, mert ez az észlény csakúgy elrángatott onnan.

-Daniel, befejeznéd? -próbáltam rá hatni, de erre a kijelentésemre olyan felháborodott tekintettel nézett rám, hogy konkrétan az iskolapadban éreztem magam, mint mikor véletlen felélbeszakítottam a tanárt.

-Hogy mersz velem így beszélni? Ki tudja hány pasival talákozgatsz még titokban. -gúnyolódott a szemét forgatva, mire felment bennem a pumpa. Amióta itt vagyok, tanultam egy-két dolgot, ezzel azt is, hogy nem fogom neki hagyni magam. Nemes egyszerűséggel közelebb sétáltam hozzá, majd a jobb kezem felemelve egy szép csattanós pofont kentem fel az arcára. Megint.

-Daniel, ő a testvérem és nem engedem hogy így beszélj! -morogtam a fogaimat idegesen összeszorítva. Először mérgesen tekintett vissza rám, majd másodpercekkel később eget rengető hahotázásban tört ki.

-Neked ez vicces? -vontam fel a szemöldököm csípőre tett kézzel. Nem hiszem el, hogy most verte össze a testvérem, erre még van kedve itt jóízűen nevetgélni. Bevallom, baromi édes, mikor nevet, de most nem ennek van itt az ideje.

-Persze. -törölgette hozzá drámaian a szemeit is. -Hisz neked családod sincs. -vetette oda félvállról, mire leesett az állam. Szíven ütött a dolog, de sajnos igaza volt. Családom az nincs, de itt van nekem Jason, aki bár csak a féltestvérem, mégis teljes szívemből szeretem.

-Jason a testvérem, hiába is röhögsz itt, mint egy hülye. -motyogtam szomorúan, de abban a pillanatban, mintha egy gombot nyomtak volna meg, Daniel abbahagyta a nevetést és szikrázó szemeivel perzselte bőröm, ami ennek hatására forrósodni kezdett. Utálom, hogy még ilyenkor is ezt az érzést váltja ki belőlem.

-Hogy minek neveztél? -jött most ő közelebb, mire azonnal hátrálni kezdtem, de pár lépés után a szekrénynek ütköztem. Daniel nem fogta vissza magát, pár centire tőlem megállt, s mindkét kezét a fejem mellett támasztotta meg. A testéből áradó bódító illat, azonnal az orromba kúszott, s szívemig hatolt, ezzel hevesebb dobogásra késztetve azt.

-Tessék? -hebegtem zavartan, s karomra kiült a színtiszta libabőr. Tekintete sötét volt, de mégis csillogott benne mélyen az a zafír kékség, amit annyira imádtam.

-Az utolsó szó. Ismételd meg. -el kellett gondolkodnom, hogy mire érti, majd rájöttem, hogy min húzta fel magát ennyire. Kissé nevetségesnek tartottam, de Daniel elég kiszámíthatatlan ilyen téren.

-Hülye..? -motyogtam magam elé egy szorító csomóval küszködve a torkomban. Nem tudtam mire számítsak, féltem, hogy megint elborul az agya, és képes lenne bennem is kárt tenni.

-Tehát ezt gondolod? Hülye lennék? -vonta fel csibészen a szemöldökét. A tekintete olyan volt, mintha egy láthatatlan kézzel egyre közelebb vonna magához, és csak szorítana. Mindig erősebben. A jobb kezét elemelve mellőlem, a mutató ujjával a nyakam ívét kezdte el lassan simogatni.

-Én nem.. -kezdtem el dadogni egyre nagyobb zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek vagy hogy mit mondjak. Forró lehelete a bőröm csiklandozta, egy picit mindig közelebb férkőzve hozzám. Pedig D nem mozdult, viszont mégis ezt éreztem.

-Szerinted hülye lennék? Hülye voltam mikor befogadtalak? Talán hülye voltam mikor segítettem, vagy mikor azon az éjjelen mégsem végeztem veled? -duruzsolta végig a szemeimbe nézve, s közben keze mozgása sem maradt abba. Az ujját egészen az államtól húzta, szinte kínzóan lassan, le egészen a kulcscsontomig, majd lejjebb a mellim között egészen a hasam aljáig, ahol viszont megállt, s tenyerét nyugodtan pihentette ott tovább.

Szavei teljes kómát okoztak nálam. Hát megbánta volna? A történetekről megfeledkezve látványosan elszomorodva hajtottam le a fejem. Ő is ugyanúgy rám unt, mint mindenki. Egy árva könnycsepp szánkázott ki összezárt szemeim közül, akárcsak egy elhagyatott esőcsepp egy viharos éjszakán. Daniel ezt észrevéve lehajolt hozzám, s mint egy kiskutya úgy bökdöste fel az állam. Arcunk közel maradt egymáshoz, s szinte a másik levegőjét szívtuk. Egyszerre voltam szomorú, csalódott, de valahol mélyen mégis boldog.

-Minden az én hibám, Bella. -suttogta olyan elkeseredett hangnemben, hogy akaratlanul is a szívem szakadt meg. Tekintetem a vörösen csillogó, duzzadt ajkaira vezettem, s ha akartam volna egy másodperc alatt egy csókot kreálhattam volna. Jobb kezemet az arcára simítottam, s elmosolyodtam. Nem lehet rá haragudni.

-Daniel, szeretlek. -motyogtam ajkaira, majd amilyen óvatosan csak tudtam összeérintettem a sajátommal. Lábujjhegyre álltam, s így nyomultam még közelebb hozzá. Ajkaink melegen üdvözölték egymást, s mint két tökéletes pár illeszkedtek egymáshoz. Kezeivel derekamat ölelte, s tudtam megtört a jég. Ajkaimat egy nyögés hagyta el, mikor ujjai combomba vájtak, s felemelve a hálószoba felé vezetett. Imádtam minden érintését.

~Π~

-Tehát a testvéred? -kérdezte D, mikor már mindketten nyugodtan feküdtünk a szobájában. Vagyis ő az ágyon, hátát a támlának vetve, én pedig rajta, és csak élveztem, ahogy szoros karjai körbefonódnak testemen.

-Igen. -sóhajtottam fáradtan. Kicsit kimerített a mai nap. Na, még akkor a kis kalandunk Daniellel.

-Hogy tudtad meg?

-A közeli kisboltban találkoztunk először. Jason már régóta keresett, de akkor még ő sem tudta, hogy én vagyok az elveszett húga. Vagyis csak félig. Aztán megbeszéltünk egy találkozót, ahol is elmondta mindezt. Először el sem akartam hinni, de kiderült, hogy tényleg igaz. Jason West, az én bátyám. -mosolyodtam el a végén, de az a mosoly gyorsan le is hervadt az arcomról. Még mindig nem tudom, hogy mi van vele. Daniel jól ellátta a baját.

-Hogy érted, hogy csak félig? -döntötte egy kicsit oldalra a fejét, így jobb rálátást találva az arcomra.

-Csak az anyukánk egy. Volt egy kapcsolata még előttem, de miután a balesetben meghaltak, nem maradt senki, aki mindezt elmondhatta volna. -fejeztem be egy kicsit szomorúan. Nem sok emlékem van a szüleimről, de azt tudom hogy borzasztóan hiányoznak.

-Sajnálom, amit ma tettem. Elborult az agyam. -bújtatta arcát a nyakhajlatomba, mire ajkaim mosolyra húzódtak. Olyan aranyos ilyenkor.

-Talán féltékeny voltál? -vigyorodtam el.

-Nem is kicsit. -nevetett fel erőltetetten, mire megfordulva hozzá bújtam és így tudtam volna szorítani magamhoz, akár órákig is.

☆o☆

Új rész végre. 😄 Remélem tetszett. 😊 Nagyon szépen köszönöm a több mint 16.000 megtekintést! ❤ Iszonyat hálás vagyok nektek. ❤
Ha valakit érdekel a facebook csoport, akkor a profilomon megtalálja hozzá a linket. 😊

2018.6.2.