A gyönyörű gyilkos

36. Rész

☆o☆

Az elmém mintha lefagyott volna. Nem voltam képes mozogni, a gondolataim egy nagy szürke pacává alakultak. A tekintetem egyenesen a vidáman mosolygó csecsemő hatalmas kék íriszeibe mélyedtek. Nem akartam elhinni, nem voltam képes ép ésszel felfogni, hogy Daniel ezt kéri tőlem. Kioltani egy ártatlan gyermek életét, olyan mintha a saját életemet tépném ketté. A testem mellett ökölbe szorított kezeim már remegtek az erő miatt, de nem érdekelt.

-Daniel, ezt ugye nem gondoltad komolyan? -kérdeztem halkan, hátha rájön mekkora baromság is az, amire épp kérni próbál, de a rezzenéstelen tekintete nem erről árulkodott. Túlságos megszállottság villódzott körülötte, amit még én sem voltam képes megtörni.

-Halál komolyan. -vigyorodott el, mitől nekem a gyomrom fordult fel. Ez a férfi, ki előttem állt, hasonmása sem volt annak, kibe én beleszerettem.

A fejem rázva lépkedtem közelebb a kanapéhoz, mire a baba észlelve a mozgást hangosan gügyögni és rugdosni kezdett pici lábaival. A szívem szakadt meg a gondoltara, hogy talán órák múlva már lélegezni sem fog. Természetesen tudtam, hogy én ezt a kis csodát sosem tudnám bántani, inkább vállalom a következményeket. Bármi is legyen az.

-Daniel, ez egy csecsemő. Nézz rá, még el sem kezdődött az élete, s te máris megfosztanád ettől a lehetőségtől? Egyáltalán kinek a gyermeke? Ezt te sem akarhatod, hisz te magad mondtad, hogy ártatlanokat nem bántasz. -próbáltam a lelkére hatni, de csak öblös nevetést kaptam válaszul. Lehetetlennek bizonyult, hogy lebeszéljem erről a döntéséről.

-Bella, ez nem rólam szól, hanem rólad. Fogd fel egyfajta büntetésként, amiért a hátam mögött cselekedtél és még ki tudja mit csináltál. -a gúnyos hangnem, amit megütött sziszegésre késztett. Tehát minden az én hibám, s ennek a gyermeknek az élete az én kezemben van.

-Mi van veled? Én nem ilyennek ismertelek meg, mi történt ez alatt az egy hét alatt? -sóhajtottam lemondóan, mire csak egy szemöldök ráncolást kaptam.

-Velem? Ne tereld a szót, Bella. Edd meg, amit főztél. -az idegeim szinte pattanásig feszültek. Micsoda barbárság, hibát követtem el erre egy ártatlan csecsemőnek kell bűnhődnie. Ezt nem hagyhatom.

-Tehát az én hibám? -ordítom el magam, mire nem csak őt hanem saját magam is meglepem. -A kurva életbe, hát nem érted!? Szeretlek te barom! Azóta az éjszaka óta a sikátorban vonzódom hozzád. Erre te csak azért akarsz megbünetetni, mert érdeklődöm irántad? Basszus, ez egy csecsemő. -miközben kiabálok kezeimmel hevesen gesztikulálok, ezzel is nyomatékosítva mondandómat.

Daniel mintha meg sem hallotta volna, amit mondok elnevette magát. Közelebb lépked, s pár centire tőlem megáll, de így is mintha egy hatalmas szakadék lenne köztünk. Ez nem ő, s én sem én vagyok.

-Ketyeg az óra. -kopogtatja meg a csuklóját, mintha a helyén egy óra lenne, majd közelebb hajolva egy csókot nyom a homlokomra. A szemeim tágra nyíltak tettei hatására, s hirtelen majd elsüllyedtem szégyenemben. Az arcom egyaránt izzott a zavartól és a bennem tomboló dühtől.

~Π~

A csecsemővel a karomban álltam a hatalmas téglafal előtt és gondolkodtam. Az elmémben száguldoztak a jobbnál jobb ötletek, hogyan is tudnám megölni. Na, nem a kezemben tartott csöppséget, hanem a házban gúnyosan vigyorgó Danielt. Annyira dühös voltam, hogy azt el sem lehet képzelni. A pici mocorogni kezdett a karomban, s csepp kis ujját a szájába véve szuszogott tovább. Hát hogy lehetne ennek az ártatlanságnak ártani? A válasz helyes, sehogy. Biztos voltam benne, hogy ha ennek a babának bármi baja is esik, az nem az én kezem által lesz, mert én ugyan nem fogom bántani. Nem érdekel, mit mond vagy gondol Daniel, ennek a csöppségnek egy haja szála sem görbülhet. Azt én nem engedem. Az Istenért is, még egy éves sem lehet, előtte az egész élet, a kamaszkor, a felnőtté válás. Mi van a szüleivel? Vajon észre vették, hogy eltűnt a gyermekük, vagy Daniel annyira jó munkát végzett, hogy csak reggel vennék észre a hiányosságot?

A szemeim szorosan lehunyva vettem egy mély lélegzetet, majd a mögöttem lévő falra csapva utat engedtem magunkanak a bejárathoz. A pici észre sem vette mi történik maga körül, csak nyugodtan szunyókált várva a reggelbe hasító első napsugarakat. Kezeskedem afelől, hogy erre ébredjen.

Óvatosan a kanapéra fektettem majd a haján végig simítva Daniel felkutatására indultam. Sejtéseim szerint a szobájában találom, ám én a küszöbnél tovább nem mentem, nehogy őfelségének valami problémája legyen. Az ágyán hempergett a naplójával a kezében, s mikor észrevette, hogy valaki őt vizslatja kérdő tekintettel fordult felém.

-Nem! -kezdtem beszédem fennhangon, mire csak egy vigyorra futotta tőle. Nem tudom mit szed, de ha ilyen boldog lesz tőle, akkor én is kérek belőle. -Ennek a babának nem fog bántódása esni, és kezeskedem azért, hogy ne is történjen vele semmi. Daniel, átléptél egy határt. Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd. Ha a napló a bajod, hát tessék, bocsánatot kérek mindenért. Kérj bármit, nyalasd fel velem a házat vagy mit tudom én! De ennek a babának én nem ártok, nem fogom megölni! -a végét már a fogaim közt sziszegve mondtam, s ha a nevelőim által nem tanultam volna meg, hogy tartsam magam, akkor már rég neki ugrottam volna.

Daniel sóhajtva feltápászkodott majd elém sétálva bólintott egyet. Az a fránya félmosoly, melyet annyira szeretek, most is az arcán pihent, művészivé varázsolva az így is mesteri arcvonásait.

-Helyes. -mondta végül, mire teljesen összezavarodtam. Nem erre a válaszra számítottam. Homlokom ráncba szaladt, s hátráltam egy lépést.

-Mi? -nyögtem ki végül.

-Figyelj, tudom, hogy most egy érzéketlen barom állatnak tartasz.. -mondta mire karba tett kézzel félbe szakítottam.

-De még milyennek!

-..egyet is értek. De ez csak egy teszt volt. -már épp kérdezni akartam, hogy mégis miről hadovál, de egy intéssel belém fojtotta a szavakat. -Tesztelni akartam, hogy mennyire vagy önálló, hogy meddig vagy képes elmenni. De ami a legjobban érdekelt, hogy mennyire hallgatsz rám és mennyire a saját ösztöneidre. Hidd el, nem hagytam volna, hogy bántsd azt a babát, ennyire én sem vagyok pszichopata.

Mindezeket végig a szemeimbe nézve mondta, teljesen komolyan. A sírás kerülgetett. Átszeltem köztünk a távolságot, majd a jobb karomat felemelve egy hatalmas, visszhangzó pofont kentem fel arra az önelégült arcára.

-Ezt megérdemelted! Mégis, hogy jutott ilyesmi az eszedbe!? Komolyan, egy csecsemő? Elment az eszed? Hogy lennék képes ÉN kiontani egy csecsemő életét, Daniel? -sikítottam a levegőbe, mire D megelégelve a hisztim két karomat megmarkolva a falhoz taszított. A szavak azonnal a torkomon akadtak.

-Bella, soha nem hagytam volna, hogy bántsd azt a babát. Soha, de ezt muszáj volt megtennem és jól teljesítettél. Szembeszálltál velem, egy másik életért. Büszke vagyok rád picilány. -mosolyodott el a végén, majd szorosan a karjaiba zárt. Hihetetlen ez a pasas.

-Utállak. -motyogtam a pulcsijába, mire felnevetett.

-Ettől én csak jobban szeretlek. -válaszolta a nyakhajlatomba bújva, nekem pedig egy nagy vigyor szökött az arcomra.

☆o☆

Jeee, megint késve, de itt a rész. 😍 Komolyan, csak én imádom ennyire Danielt? 😄
Nem tudom legközelebb mikor tudok részt hozni, mert holnap felvételizem (szurkoljatok), és csütörtökön is. Megpróbálom majd valahogy beiktatni. ❤

2018.5.13.