A gyönyörű gyilkos

8. Rész

☆o☆

Mi történik velem? Hogy változhatott meg minden, ilyen rövid időn belül? Ez az egész annyira nem is szembetűnő, de én észre vettem. Hisz eddig minden olyan szürke és borongós volt, de most... Amikor vele vagyok, mintha egy kis szín kerülne az életembe.

De aztán mindig megszólal az a gonoszka kis hang a fülem mellett. Ő egy gyilkos.

Csakhogy bármilyen furcsa is, nem zavar. Félnem kellene, de ehelyett izgalmat és kíváncsiságot érzek. Bánthatna, bánthatott volna, de nem tette. Beszélgetett velem, kedves volt.

Mikor nem vele voltam, a gondolataim mindig körülötte forogtak. A gyönyörű szemein, a hófehér bőrén és az elfelejthetetlen, mély baritonján. Nem tudok semmit az életéről, róla. Sőt, a nevét sem tudom, de mégis olyan, mintha egész életemben ismertem volna.

Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Van, hogy félelmet van, hogy kíváncsiságot, vagy épp ragaszkodást érzek. Mindig mást, és ez olyan sok. Nem tudom őket egy érzéssé alakítani. Számomra ő egy megfejtetlen rejtély.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a hányást vakartam fel a konyha csempéjéről. Szép, nem? A nevelőanyám tegnap túlságosan jól érezte magát és ez lett az eredménye. Persze, ezt is nekem kell feltakarítani.

Tegnap miután haza indultam, eszembe jutott valami. Mi lenne, ha megpróbálnék elszökni? Akkor végre megszabadulnék ettől a nőtől, a veréstől, és a folytonos rettegéstől. De mégis hova mennék? Mi lenne, ha.. Á dehogy is. Biztos nem engedné meg.

Félre tettem az ötletet, és inkább betotyogtam a fürdőbe. A hányásos vizet ki öntöttem, majd a rongyot ki öblítettem. Szappannal megmostam a kezem, utána pedig lefertőtlenítettem. Ki tudja, miket ivott tegnap. Eléggé ki ütötte magát, most is hallom, ahogy horkol. Addig se engem piszkál, jobb esetben.

Átmentem a szobámba és leültem az ágyam szélére. Most mihez kezdjek? Annyira csábít a szabadság gondolata, de mi van ha túl késő az egészhez? Á, nem lehetek ennyire beszari! El kel innen szöknöm! El fogok innen szökni!

~Π~

Nem merem megkérdezni. Mi van, ha nemet mond, vagy kinevet? Aj, hogy lehetek ennyire hülye!?

Már nagyjából egy órája itt vagyok nála, és azon rágódom, hogy meg kérdezzem e tőle, be fogadna e. De egyszerűen inába szállt a bátorságom. Ő az egyetlen ember, akihez elbújhatnék és nála soha senki nem találna meg. Biztonságban lennék.

-Mondani szeretnél valamit? -hirtelen hangjára megugrottam. Lassan ráemeltem a tekintetem, mire eszembe jutottak a tegnap történései. Hisz ő egy gyilkos. Bevallotta, de azt is, hogy engem soha nem bántana. Vettem egy mély levegőt majd belekezdtem.

-Én.. Én.. Meg.. Vagyis.. Am, én.. -és itt meg is akadtam. Ajkaim nem formáltak értelmes mondatokat, csupán töredékek estek ki rajtuk.

-Te? -próbált ösztönözni, de nem tudtam megszólalni. Féltem, mert ha nemet mond, akkor talán soha nem szabadulok meg az örökös terrortól.

-Én.. El akarok menni otthonról. -hát ez nem úgy jött ki, ahogy azt én szerettem volna. Most biztos hülyének néz, amiért itt össze-vissza fecsegek. Szuper.

-És? -nézett rám értetlenül. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és belekezdtem.

Elmondtam az én történetemet fényezés és kertelés nélkül. Elmondtam, hogy miért élek nevelőszülőknél, és, hogy min megyek keresztül már évek óta. Azt is elmondtam, hogy miért szeretnék elmenni. Elszökni. Lassan beszéltem, hogy legyen alkalma félbeszakítani, ha netán nem érdekelné, amit mondok. De, ami meglepett az az, hogy egyáltalán nem tette. Sőt, figyelt rám. Egész végig engem vizslatott gyönyörű szemeivel, s mintha csodálatott fedeztem volna fel bennük, bár ebben nem teljesen vagyok biztos.Egy kis részletet viszont kihagytam, méghozzá azt, hogy hova szeretnék menni. Vagyis, hogy ide hozzá.

Mikor befejeztem kicsit félve emeltem fel lehajtott fejem. Féltem attól, hogy mit fog mondani.

-Értem. -kicsit meglepődtem kurta válaszán, de aztán folytatta. -Van egy olyan érzésem, hogy még nem fejezted be.

-Igen. Vagyis... Nem is tudom, hogy kezdjek bele. -nevettem el magam halkan majd kínomban a nyakam kezdtem vakargatni.

-Kezd mondjuk az elején. -villantotta meg azt a féloldalas mosolyát, amitől egy perc alatt megnyugodtam. Nincs mitől félnem!

-Rendben. El szeretnék szökni. Minél hamarabb. És én arra gondoltam, hogy ide jöhetnék. Itt nem találna meg senki. -belül remegni kezdtem a még fél perccel később is ható nagy csendre. Nem mertem felnézni. Volt egy olyan érzés, hogy valami megváltozott a levegőben.

-Ez egy rossz ötlet. -hangja élesen hasított a köztünk lévő csendbe. Nyeltem egyet. Ettől féltem. Óvatosan felpillantottam, de nem azt láttam, mint az előbb. A mosoly már rég nem volt az arcán, sőt igen csak dühös pillantásokkal ajándékozott.

-De.. -be sem fejezhettem.

-Most menj el. -hangja hideg volt és távolságtartó. Lassan felálltam s próbáltam vissza tartani kikívánkozó könnyeim. -TŰNÉS! -kiabálta mire összerezzentem. Pillanatok alatt kint voltam a hűs utcában. Könnyeim azonnal utat engedtek maguknak. A látásom homályos volt, imádkoztam, hogy minél hamarabb haza érjek és beborulhassak az ágyamba.

☆o☆

Sziasztok! Igen tudom, ez a rész nem lett a legjobb, de már olyan régen volt, hogy valamit muszáj volt írnom. Nagyon sajnálom. 😥 A következő résszel megpróbállak kiengesztelni titeket.

2017.10.30.