With Emotions Came/ Hyungwonho //Befejezett//

Második kiegészítő

Minhyuk

Nagyon szerettem a szüleimet. Ők voltak nekem a mindenem, a bátyám mellett. Állandóan játszottunk apuval. De egy nap...azt mondták, hogy elegük van belőlünk, így kidobtak minket.

Később olyan 13 évesen kerültem egy szerető, idős párhoz akik a szüleim helyett is szüleim voltak. De ez nem tartott olyan sokáig, mert 17 éves koromban meghaltak. Akkor törtem össze nagyon. Ők voltak azok, akiket a legjobban szerettem, sosem voltam boldogabb mint mikor velük éltem. Imádtam őket, ők voltak a példaképeim. Rám hagyták a házukat, hogy abban éljek. A tesómat az árvaház után nem is láttam, és lehet soha nem fogom látni, mert elhagytuk egymást.

Olyan két év múlva találtam egy rendes munkát egy étteremben. Ahol a mai napig szeretek dolgozni, mert nem egyedül idegen emberek között dolgozhattam/hatok, hanem Wonhoval a barátommal sőt, még a közös barátunkkal Hunnieval másnéven Kihyunnal, aki nem dolgozott, hanem csak boldogított minket. Amit jól is tett. Egyre jobban felszabadultam és imádtam munkába menni, dolgozni és a barátaimmal beszélgetni.

Nem sokkal később egyik nap sétálgattam haza, amikor megálltam a deszkapálya mellett. Régi nagy álmom, hogy megtanuljak gördeszkázni, de...volt egy balesetem, ami következtében az orvosok azt mondták, talán soha nem állhatok fel. De volt annyi szerencsém, hogy felálltam és járhatok is. Viszont ezt az álmomnak, elképzelésemnek vége. Örökké.

A fiú, aki ott gurult a tárgyon, egyszercsak rám nézett, majd elakartam fordulni, de nem tudtam. Egyszerűen nem ment. Az a nap óta mindig odamegyek és mindig látom azt a fiút, aki megszeretet volna tanítani deszkázni, de helyette szerelmet és boldogságra tanított.

Ez a fiú pedig Lee JooHeon...a főnököm fia.
Ez után rengeteg dolog történt melyekkel rengeteg rossz és jó érzés keringett át a testemen.
Ma viszont már ezek helyre álltak.

Jooheon

Anya 12 éves koromban hagyott el minket. Meghalt. Hirtelen nem lett senkim. Ugyanis apámat sosem ismertem igazán. Júliusban hunyt el anya én ledig egy kis időre rokonokhoz kerültem. Aztán kiderült, hogy nekik terhükre lennék ezért egy hetet árvaházban voltam majd jött értem valaki. Ekkor szeptember volt. Na és, hogy ki is volt ez a személy? Az apám.

Nagyon vártam az "új" családomat. Mert most egy rendes családban élhetek .Legalábbis ezt hittem ám, amikor találkoztam a bátyámmal gondoltam hogy még sem lesz hű de jó és szép minden.
Ugyanis mikor megláttam tudtam kicsit elhamarkodtam a vidámságomat. Nem, nem féltem tőle hanem úgy nézett rám, mint aki a háta közepére se kíván. Nem foglalkoztam vele próbáltam elfogadni, hogy ilyen lesz velem. De nem tudtam.

Bántott. Lelkileg össze voltam törve ő pedig csak örült a fejének. Hagytam, hadd örüljön hisz élvezte tisztaszívből. Aztán talán tizenhét lehettem, mikor végre elkezdtem én is bántani, csesztettni . Ez már nem tetszett neki. De nem érdekelt.

De olyan 21 éves koromban felhagytunk mindketten ezekkel a gyerekes dologgal. Ő nem tudom miért talán benőtt a feje lágya de én határozottan tudom miért. Mert akkor szerelmes lettem. Egy fiúba. Egy gyönyörű fiúba. Az én pici Minhyukom, pici bogaram. Később végre az enyém lett de aztán szakítottunk...ki miatt? Hát a drága bátyám miatt. Nem haragszok rá. Tényleg. Mert megismertem utána Changkyunt, akit szeretek, de rajta kívül a régi barátomat.

A bátyammal pedig igaz voltak olyan pillanatok mikor ordibált vagy behúzta neki egy nagyot de hát tesók vagyunk. Előfordulhat ilyen néha nem? Na mindegy is most ki vagyunk békülve. Szeretjük egymást.

Changkyun

A becses nevem Lim Changkyun de művésznevemen csak I.M.
Igen nekem van művésznevem, hogy miért? Elmondom az egészet.

Szüleimet sosem érdekelte én mit szeretnék. Nem is akartak gyereket de mivel összejöttem nekik úgy voltak vele, hogy akkor már legyen. De persze ami nekik tetszett arra vittek, irattak mindig.
Apám mikor 4 éves voltam eldöntötte, hogy ő mivel szereti a focit és belőle nem lehetett focista akkor legyen a fia.
Ezért beíratott. Ez mind szép és jó csak hát engem az első 2 perc után fellöktek a nálam nagyobbak. Amiért apám kiakadt és megakart verni ott helyben de az edzőm megvédett. Ezek után nagyon igyekeztem nem rontani és egész jó játékos is lettem de végül az edzőm azt hazudta, hogy nem oktat többet a csapatomnak focit. Látta, hogy már a kezdeti szeretetem a sport iránt teljesen elszállt. Tehát már egyáltalán nem szeretem és már csak szenvedem. Ez 8 éves koromban volt. Ezek után karatéztam 3 évet majd pedig 1 évig jött tánc. Azt még egészen szerettem is de aztán egyszer egy ber akit sokáig elátkoztam tettéért azt mondta helyes fiúcska vagyok és modellkedhetnék is. Persze anyámék szeme máris felcsillant mikor eme csodás ötletet mondta az illető. Hisz ha jó modell vagy jó pénzeket is kapsz és hát a szüleim nem arról híresek, hogy csak úgy nemet mondanak a pénzre.
Tehát 12 évesen kezdődött modell karrierem ahol legjobb haveromat is szereztem azaz Hyungwont. Igaz ő később kezdte de a suliból is ismertük egymást így legalább sem voltam egyedül. Igaz fotózásról fotózásra cipeltek meg minden más cuccra de legalább most kevésbé csesztettek mert a modell karrieremmel foglalkoztak egyfolytában.
Én pedig egy nap ezt kihasználtam. Reggel kiszöktem a deszkapályára. Attól függetlenül, hogy a deszkás tudásom megegyezik egy teve rajztudásával.
Ennek pedig örülök mert így ismertem meg szerelmem. Az egyiket.....
A másikat a unokabátyám legjobb barátja személyében találtam meg. Mert igen én két emberbe vagyok hihetetlenül szerelmes. Igaz ez nem mindennapi de én jól érzem magam, biztonságban is vagyok mellettük na meg a szüleim sem tudnak már úgy irányitani mint az előtt, hogy csak is ők voltak nekem.

Mostmár jó minden és tökéletes.
Boldogok s egymásé vagyunk.
Méhi, Mackó és Bogárka.

Bye

Wonkyun🐻🐰