With Emotions Came/ Hyungwonho //Befejezett//

8. rész

WONHO

Megfogtam a jegyzettömbömet és lassan óvatos léptekkel felé közeledtem. Megálltam mellette, mire felnézett. Azt hittem megáll a szívem abban, a pillanatban, mikor belenéztem a szemeibe. De gyorsan észhez tértem és felvettem a rendelését.

-Mit adhatok?- kérdeztem félve.

-Egy kávé elég lesz.- feljegyzeteltem és mentem is volna megcsinálni neki, amikor is megfogta a kezemet. Zavartan lehajtottam a fejemet.

-Meddig dolgozol?- kérdezte.

-Nem sokáig csak addig, amíg a barátnőm le nem jön.- csalódottan nézett rám, de gyorsan elrejtette az érzelmeit.

-Oh, oké.- elengette a kezemet és kinyitotta az előtte lévő mappát, nem figyelve rám tovább. Szomorúan elmentem a konyhába és magam megcsináltam a kávéját. Nem tudom, hogy ízleni fog-e neki, de akiknek eddig csináltam dícsérték. Visszamentem hozzá és letettem az asztalra a csésze kávét.

-Egészségére.- meghajoltam és befutottam az öltözőbe. Mikor beértem a helyiségbe Hunniet láttam meg összegörnyedve rázkodó vállakkal. Mégis mi történhetett? Odarahontam hozzá, leültem és megsimogattam a hátát.

-Mi történt Hunnie?- megrázta a buksiját és inkább megölelt. Viszonztam és megcirógattam a fejét.

-Nincs semmi baj, rendben?- bólintott és szorosabban ölelt.

-Menjünk.- szólalt meg és elvált tőlem és kiszaladt az ajtón. Felkapkodtam a ruháimat és utána futottam. Minhyuk értetlenül nézett rám én pedig nem tudólag megráztam a fejem. Hunnie csak futott és futott én pedig utána. Nem tudom meddig rohantunk, de hirtelen a parkhoz értünk és még egy kicsit futottunk, majd egy eldugott helyre tévedtünk, ahol egy csodálatos patak volt középen körülötte pedig egy nagy fa, alatta pedig egy régi pad. Hunnie leült rá én pedig mellette foglaltam helyet.

HUNNIE

Miután kijöttem az irodából megcsörrent a telefonom anyám hívott. Felvettem ő meg ennyit mondott: Meghalt nagyapád. A hangja érzelem mentes volt mint mindig. Viszont én lerohantam egyenesen az öltözőbe, ahol leültem és elkezdtem sírni. Pár perc múlva Wonho jött be és mikor meglátta, hogy sírok magához ölelt. Öleltem mindha egy szakadék szélén állnák és ő lenne az utolsó reményem. Megérezhette ezt, így ő is szorosan húzott magához mégjobban. Végül mondtam, hogy menjünk és felállva kiszaladtam a kis helyiség ajtaján majd az étteremén is. Csak futottam, tudtam Wonho fut utánam így ez egy kicsit megnyugtatott. Legalább valaki aggódik értem. Addig rohantam, míg a park mögötti kis elrejtett patakhoz nem értem. Ott leültem egy padra, majd picit később barátom is. Csak ültem és nem szóltam ezt pedig ő elfogadta. Nem tudom mennyi idő telhetett el de végül megszólaltam.

- Ő volt az aki szeretett, elfogadott és foglalkozott velem, aki megvédett mikor tudott.

- Kiről beszélsz Hunnie?- kérdezte mondta Wonho kíváncsian, de aggodóan.

- A papámról m-mert ő m-ma meg..- nem tudtam egyszerűen kimondani azt, hogy meghalt. De megértette.

- Nagyon sajnálom.- mondta szomorúan- szeretnél róla mesélni nekem? Hátha könnyebb lesz.- simogatta meg hátam.

- A szüleim születésem pillanatától vagy már előtte is utáltak, nem fogadtak el olyannak amilyen vagyok. Mert nem olyan voltam, amit ők szerettek volna és ez, így van a mai napig. Bármit csinálok az nekik nem jó. Mindig megakartak változtatni, hogy olyan legyek amilyen szerintük a tökéletes. Sosem keltettek énekelve a szülinapomon, nem vártak rám a suli első napja után, semmiért nem dicsértek meg ha jó jegyet kaptam de ha rosszat kiabáltak velem. Csak akkor vettek ember számba ha kellett nekik valami és azt nálam megtalálhatták. Mi egyszer sem vacsoráztunk úgy együtt, mint egy család, nem mentünk nyaralni sem családként. Mikor apám bemutatta a családot mindig azt mondta: ő itt a gyönyörű feleségem és ő meg Hunnie.- mondtam ki a sérelmeimet, amik Wonhot nagyon meglepték.- Az egyetlen ember ezen a világon akire számíthattam, papi volt. Ő a szülinapomon konkrétan áttiport a szüleimen, hogy hadd énekelje nekem a boldog szülinapomont, ő egy zacskónyi nyalánksággal várt rám az iskola első napja után és mindig megpuszilgatott és eldicsekedte mindenkinek, ha jó jegyet kaptam, hogy az ő unokája a legokosabb de ha rosszat kaptam akkor sem szidott le csak azt mondta " A legjobbak is hibázhatnak de a lényeg, hogy kijavitják". Neki mivel mami már rég meghalt, én voltam a világ és nem érdekelte semmi, ezért mikor tudott megvédett szüleim bántásától. Igaz ő nem tudott elvinni nyaralni, viszont mikor vele voltam már az egy nyaralás volt és egyszer vele találtuk ezt a helyet is. Mindig ide jöttünk mikor jó volt az idő, mert itt senki nem találhatott ránk. Miatta éltem csak boldogan m-most mi l-lesz velem??- kiáltottam picit fel a végére és kezdtem el újra zokogni.
Wonho ismét magához ölelt és úgy mondta:

- Úgy fogsz élni, mint eddig rendben?- mondta.- mert ránk, a barátaidra mindig számíthatsz a bajban.- Én csak felemeltem a fejem és ennyit mondtam:

- Köszönöm, hogy vagy és vagytok nekem.- majd halványan elmosolyodtam.

Még egy ideig ültünk ott majd beesteledett, így hazaindultunk, majd nem sokkal később már aludtunk is.

Bye
Wonkyun🐻🐰