With Emotions Came/ Hyungwonho //Befejezett//

23. rész

WONHO

Fogva a fejemet mentem a pult mögé takarítani. Miért nem mondta el Minhyuk, hogy mi is volt a baja? Vagy, hogy egyáltalán mi volt vele és Jooheonnal, akivel ráadásul nem is vagyok annyira jóba, de ez most nem számít. Amit még jobban nem értek, hogy Changkyun miért volt annyire szomorú? Inkább nem gyötörtem magamat és neki álltam letöröli a pultot. Lassan sikáltam, hogy csillogjon és holnap ne kelljen vele foglalkozni. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, hogy valaki belépett az étterembe és megállt előttem. Csodálkozva felnéztem és egy Hyungwonnal találtam magam szembe. A mosolya rögtön lefagyott, amikor meglátta a szomorú arcomat. Átjött a pult másik oldalára, ahol én voltam és megölelt.

-Mi a baj Baby Bogyó?- kérdezte. A nyakába fúrtam az arcomat és úgy szorítva őt, ráztam meg a fejem, majd elmondtam neki, mi történt. Egy ideig csendben hallgatott, majd mikor Changkyunnal való beszélgetésemről beszéltem közbe szólt.

-Lim Changkyun?- kérdezte döbbenten.

-Igen, ő az unokaöcsém, miért? Ismered?

-Oh, az..elefántos mindenit. Igen ismerem...nem kérdezett tőled valamit olyan egy-két héttel ezelőtt?- egy kicsit gondolkoztam, de eszembe jutott valamit.

-De...kért tanácsot az egyik barátjának, hogy eltudja hívni azt a fiút aki neki tetszik és, hogy a fiú pinc...- nane, ugye nem saját magamnak adtam tanácsot? Ugye nem? De, ahogy látom igazam van, mert Hyungwon is döbbenten nézett. Összenéztünk, majd hirtelen kitört belőlünk a nevetés. Mosolyogva bámultuk egymást. Majd mellettem álló beállt segíteni így gyorsan befejeztük a takarítást, majd hazamentünk. Viszont, ahogy kiértünk nem tudtuk eldönteni, hogy mivel menjünk, busszal vagy gyalog. Végül a járnű mellett döntöttünk. Megálltunk egy buszmegállóban, majd amikor megjött a busz, felszálltunk rá és leghátulra leültünk. Hyungwon szorosan mellém simult, így érezhetem a finom férfiasan mennyei illatát. Kibámultam az ablakon, de hirtelen egy fejet éreztem a vállamon és egy kezet simulni az enyémhez. Mosolyogva pillantottam le a mellettem ülőre, majd simogatni kezdtem finoman a kezét.

-Jól vagy?- kérdeztem aggódva.

-Persze, minden rendben.- piszkálgatta a karkötőmet, amit tőle kaptam.

Egymás mellett sétáltunk, ahogy leszálltunk a buszról. Ő a földet bámulva gondolkodott én pedig zsebre tett kezekkel figyeltem.

-Tudod, soha nem gondoltam volna azt, hogy valakibe bele fogok szeretni, nagyon rövid idő alatt, de neked sikerült.- rám mosolyogott, majd megsimogatta az arcomat.

-Ennek örülök.

-Remélem nem zavart annyira, hogy kezdetekben, mindig zaklattam a barátaidat, hogy hol és hogy vagy.- felnevettünk boldogan.

-Oh, semmi baj, már megszokták. Amúgy meg csak beteg voltam, akkoris, amikor először "összefutottunk".

-Akkor azért estél össze másnap. Már mindent értek. Kérdezhetek valamit?- kérdezte félénken.

-Persze nyugodtan.

-Lennél a barátom?- nagy mosollyal az arcomon a nyakába ugrottam.

-Igen, igen, igen.- csak hajtogattam egyfolytában. Szorosan öleltem magamhoz boldogan. Egymás szemébe néztünk, majd egyre közelebb hajolt, míg végül megcsókolt. Lassan ízlelgettük a másikat.

Egymás kezét fogva mentünk hozzám, ahol, amint beléptünk a házba levetkőztünk, majd egyesével elmentünk fürdeni. Aztán leültünk enni valamit. Pár perc múlva már mindegyikünk egy-egy szendvicset eszegetett.