With Emotions Came/ Hyungwonho //Befejezett//

20. rész

JOOHEON

Lassan barangoltam a városba. A szerelmem hívott, hogy mi lenne, ha elmennénk valahová, persze egyből benne voltam. A bátyámmal veszekedtem éppen, de le is szartam nagyívből őt, és elmentem a megadott címre, ahol Changkyunnal találkozok.

Azt hittem csak, mi ketten leszünk, de az exem is ott volt sőt mint kiderült egy fotózásra jöttünk. Amit nem is bánok, hiszen lesznek képek a párommal de az...exemmel is amit viszont bánok, mert nem akarom, hogy rajta legyen. Ám, amikor azt hittem vége a fotózásnak ami egyébként is elég érdekes volt, kellett csinálnunk egy utolsó képet. Én Changie kezét fogtam, mögöttünk pedig az exem, volt és nézett minket amit nem láttam de éreztem tekintetét kezünkön. Nem tudom, hogy sikerült/ sikerültek a képek, de le is szarom inkább elmentem. Kikell szelőltettnem a fejem. Ahogy kiértünk az épületből megcsókoltam a páromat és mentem is. De még utoljára ránéztem Minhyukra, aki egy hívás után dühösen elsietett.

Nem tudom meddig sétálhattam és merre de megláttam egy plakátot, ami valamit reklámozott így nem nagyon érdekelt aztán jobban megnéztem és ....a szerelmem volt rajta. Csodálkozva és döbbenve néztem. Gyönyörű volt. Aztán hirtelen leesett minden. Szóval azért nem csókolozhattunk, foghattuk egymás kezét nyilvános helyen, mert híres....a kisangyalom.

-Most már értem...- azt hittem magamban mondom de a nagy álmuldozásban nem is vettem észre először, hogy valaki áll tőlem nem messze csak mikor szemeinek középpontjában voltam akkor néztem az illetőre. Az a valaki, az exem volt. Látszott rajta, hogy nincs teljesen jól. Az arca sápadt, a szeme piros, és fáradt is volt és az a nézés amivel nézett eszembe jutatta a randinkat Changieval ugyanolyan volt. Szomorú, megtört és olyan aki helyre akarná hozni tetteit. Én is majdnem megtörtem és oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baja? De, inkább lemondtam róla. Nem érdekel már, hisz én nem is szeretem. Vagy igen? Á nem nekem ott van a csodálatos modell szerelmem művésznevén I.M. Ledobtam a földre a deszkámat, rá álltam és elsúhantam mellette, meglökve a vállát, olyan erősen, hogy elesett, de nem törödtem vele, mentem haza.

MINHYUK

Kiborultam még jobban. Shownu írta, hogy mondani akar valamit én pedig gyorsan, ahogy kiértem az épületből, felhívtam.

-Szia Shownu, mit szeretnél?- kérdeztem.

-Szia Minhyuk. Tudom, hogy mostanság az életed romokban hever, de...- megálltam az út közepén, felkészülve a legrosszabbra- de...ki vagy rúgva.- mindenre számítottam csak erre nem. Könnyes szemekkel néztem magam elé, és imádkoztam, hogy ez csak egy vicc, legyen.

-Ezt csak egy vicc, ugye?- sóhajtott egyet.

-Nem, nem vicc. Apa és én, így döntöttünk, te pedig gyere, majd be, leadni a kötényedet és amint ezt megtetted, nem vagy többet az étteremben dolgozok családjának tagja.- azzal letette a telefonját. Azt hittem, hogy hülyéskedés, de nem. Nem elég, hogy a szerelmemet, elvesztettem, nem...még a munkámat is elvetted Shownu. Már nem ismerlek, többé. Hogy fogom én ezt bírni lelkileg? Hogyan? A házam oda lesz, még azt kéne, hogy Wonhoék, akikre mindig számíthattam eltávolodjanak tőlem, amit nem akarok, mert nekem csak ők maradtak, az egyetlen fényem.

Ahogy egy magam barangoltam, rám tört a síró görcs. Csak, sírtam és sírtam. Nem tudom merre mehettem, de szerintem a városba. Megálltam egy random helyen, hogy összeszedjem magam, de amikor felnéztem egy plakát állt előttem, amin az a személy volt aki most betöltötte szerepem azaz Méhim vagyis Jooheon szerelme volt Changkyun. Csak néztem és rájöttem nem tudok rá haragudni amiért miatta nem én vagyok az aki most Jooheon kezét foghatja és csókolhatja ajkait. Sőt örülök mert ő a tökéletes ember aki az exemnek kell. Nem én.

- Most már értem...- motyogta valaki mellettem. Ránéztem és az emlegetett Jooheon volt az. Észre vehette, hogy valaki figyeli, mert rám pillantott. Nem tudtam levenni róla a szememet és ahogy láttam először ő is megfigylet de végül nem tett semmit. Csak ledobta a deszkáját a földre, ráállt és végül undorodva nézve rám elment mellettem úgy, hogy fellökött én pedig elestem. Összezuhanva bámultam utána és azon voltam, hogy ne törjön rám ismét a sírás. Aztán felkeltem és...mentem valahová, csak nem tudom hová. Miközben sétáltam boldog kisgyerekek futottak elmellettem illetve azok szülei. Ekkor eszembe jutott mikor 6 évesen megkaptam az első igazi biciklimet az nap nagyon boldog voltam és boldogan száguldottam mindenfele. Anyukámék nem győztek utánam kiabalni, hogy egy kicsit lassitsak. Rég gondoltam már vissza a szüleimmel közös emlékeimre mert mindig elkapott a sírás hisz ők már nincsenek velem. Nehéz volt nem sírnom de aztán megláttam egy szerelmes párt akik egymás kezét fogva sétáltak minden hülyeségről beszélve de mégis képesek voltak szinte inni egymás szavait. Ez volt az a pillanat mikor elsírtam magam nem tőrödve az engem nézőkkel. Eszembe jutott mikor Méhimmel mi is képesek voltunk arról beszélni, hogy vajon mennyi magja lehet a görögdinnyének és mikor segített fejleszteni a nemlétező gördeszka tehetségem. Már nem csak sírtam hanem zokogtam és az orromat kezdtem fújni. Egyszercsak szoritó kezeket éreztem magam körül. De nem ölelőket hanem olyanokat amiktől nem számithattam jóra. Berángatott egy sikátor szeeű helyre. Egy fiú volt nálam magasabb és erősebb fiú kire csak szótlanul néztem. Mire ő egy "okosfiú" pillantással elkezdett csókolgatni és a nadrágom tájékában tapogatózni. Probáltam tiltakozni de nem volt erőm, probáltam kiabálni de nem jött ki egy hang sem ajkaim közül. Aztán amilyen hirtelen kezdett bele dolgaiba olyan gyorsan is fejezte be bántalmazóm. Mint kiderült azért mert valaki neki cseszte a fejét a falnak az pedig összeesett. Ránéztem megmentőmre de nem várt személy volt az. Shownu. Elkezdett rángatni és egészen addig tette míg egy házhoz nem értünk. Az ő házukhoz. Bevitt szobájába és ott volt a végállomás.

- Minek hoztál hozzátok?- kérdeztem kifejezéstelen arccal.

- Beszélgetni de amúgy örülj, hogy idehoztalak mert csak úgy mondom hogyha nem vagyok akkor most éppen az a srác már benned lenne és épp megerőszakolna.- mondta idegesebben.

- Jól van na de miről akarsz beszélni? Nem volt mára már elég??- kérdeztem egyre dühösebben.

- Nem nem volt elég, és különben is a te hibád, hogy ki vagy rúgva.

- Mégis miért lenne az ÉN hibám???

- Mert ha nem mondtad volna el az öcsémnek a szakítátosok okát akkor még lenne munkád.

- De hisz én nem is mondtam semmit neki.

- Akkor mégis miért lenne rám mérges a ha te nem mondtál neki semmit????- kérdezte vörösödő fejjel.

- Mégis honnan a büdös életből tudjam, hogy az öcséd mi a francért mérges rád de az biztos, hogy nem miattam mert én tartottam magam és akármennyire fáj de nem mondtam semmit sem neki.- fakadtam ki végleg.- Ja és megköszönném ha máskor nem rám fognád azt, hogy kurva szar testvér vagy!!!- ordítottam majd feltépve az ajtót kimentem rajta egyenesen a bejárati ajtóhoz véve az irányt amin épp akkor jött be veszekedésünk egyik okozója. Aki nagyon meglepődött mikor szinte fellöktem a saját otthonában de nem törődve vele csak kicsit arrébb hesegetve kiléptem az utolsó nyílászárón amely elválasztott a külvilágtól. Majd elindultam.

Betértem az étterembe már teljesen nyugodtan majd felakasztottam a kötényemet és Wonhohoz mentem, aki aggódva figyelt.

-Wonho, lakhatok nálad egy kis ideig?- kérdeztem.

-Persze, ha szeretnél, hozzám költözhetsz, de mi a baj?

-Semmi különös csak most elkell mennem majd hazamegyek valamikor?- megölelt én pedig elmentem, utoljára a munkatársakért. Nem akartam, hogy kiakadjon így nem mondtam meg neki miért is költözők hozzá. De a hazám fizetés nélkül nem tudtán fenntartani. Nagyon ideges voltam és elegem volt mindenből. Úgy döntöttem elmegyek egy kicsit kikapcsolodni. Egy kocsmába. Hisz ott nem zavar senki olyan akit ismerhetnék. A pulthoz ültem és kértem egy jó erős italt. Az kell nekem. Sokat ittam de egyszercsak valaki kivette a poharat a kezemből, hogy ki volt azt nem tudom mert túl részeg voltam már, hogy felfogjak bármit is.

Bye
Wonkyun🐻🐰