With Emotions Came/ Hyungwonho //Befejezett//

10. rész

JOOHEON

Szomorúan mégis boldogan szakadtam el Minhyuktól, aki dolgozni ment. Igazság szerint, csak hagytam, hogy menjen, mert ez a köteleségge. Búslakodva ballagtam a deszkapályához. Kezemben tartottam a deszkát. Lepillantottam rá és eszembe jutott Hunnie, akinél maradt. Mégis mit művelhetett, hogy nem vettem észre? A csalafinta lány, édes istenem. Elmosolyodtam és amint a pályára értem letettem a földre a "szent" gördeszkámat, majd ráálltam és gurulni kezdtem. Időközben észrevettem egy srácot, aki ügyetlenül próbált ráállni az előtte álló tárgyra, de nem sikerült neki. Ahogy láttam volt rajta több sebb is. Megráztam a fejem, majd tovább gurultam és ezt addig csináltam, amíg végül megsajnáltam és hozzá mentem. Szegényem megint tanyált egyet, de most nagyon durván, mert az egész térde felszakadt. Nem láttam az arcát, mert a bukósisak eltakarta.

-Segítsek?- kérdeztem hozzá érve. Felemelte a fejét, de így se láttam semmit belőle. Esküszöm, olyan volt, mint Minhyuk mikor találkoztunk. Ügyetlen és imádnivaló. Megrázta a fejét és meghajolva felkaptam a deszkáját és sántintva elfutott. Kíváncsian néztem utána, majd utána akartam menni, de mikor indultam volna megállt előtte egy fekete kocsi és kiszállt belőle egy hapsi, aki gondolom az apukája lehetett. A pasas fogta magát és felpofizta az esetlen fiút. Abban a pillanatban kezdtem futni feléjük, de a pali meglátott és a fiút belökte a kocsiba, majd beszállt ő is és elhajtottak. Lesokkoldva álltam egy helyben, majd felkaptam a deszkámat és vissza mentem Minhyukhoz. Benyitottam az ajtón és a boldog Minhyukhoz mentem. Megpusziltam az arcát, mire kínosan meglökte a vállamat.

-Jooheon egy étteremben vagyunk, nem otthon.- elnevettem magam az aranyosságán és megcsipkedtem a pofiját. Kuncogni kezdett, majd megfogta a kezemet és berángatott az öltözöbe. De rég jártam itt, istenem, régi szép emlékek. Minhyuk hátrafelé tolatott, míg egy falhoz nem ért, majd magára húzott és megcsókolt. Lassan ízlelgettük egymás ajkait, végül én szakítottam meg a csókcsatát.

-Mi történt, Bogaram?- kérdeztem tőle, mert szokatlan volt a helyzet és a viselkedése.

-Semmi, miért?

-Ne hazudj, Himi. Látszik rajtad, hogy valami zavar. Mégis mi?- megrázta a fejét és kiakart menni az ajtón, de a falhoz szorítottam, elállva az utat. Aggódtan úgy éreztem mintha az előbbi egy búcsúcsók lett volna most pedig kiakarna lépni az életemből.

-Nem történt semmi, Jooheon. Tényleg.- mondta meggyőzően, de nem hittem neki. Elengedtem, ő pedig kisietett. Csalódottan néztem utána, majd kimentem az öltözőből és az egész épületből, Minhyukra rá sem nézve. Szerettem, nem tagadom. De, amíg el nem mondja, mi bántja, nem tudok rajta segíteni. Mikor megláttam őt a pályaszéléről, ahogy szomorúan, mégis boldogan nézi a pályát, elöntött a szerelem. Gyönyörű volt, sőt meseszép. Arról álmodoztam, hogy egyszer az enyém lesz, és most itt van, vagyis volt a karjaimban és boldog voltam. Annyira, ahogy eddigi éveimben soha. Ő volt, a napsugaram, az én fény hozom. Nagyon hiányzik. Mindenegyes percben csak rágondolok, rá és az egész lényére. Megráztam a fejemet. Ő biztos nem szeret, sőt talán nagyon is utál, mint én őt, jelen pillanatban. Csalódott voltam mert úgy éreztem az a csók búcsúcsók volt részéről, s mikor kilépett az öltöző ajtaján az életemből lépett ki. Sóhajtottam egyet, majd a parkhoz sétáltam. A deszkát a hónaljam alá raktam és, úgy barangoltam. Kiakartam kerülni a pályát, de nem sikerült. Megálltam a rácsnál és úgy bámultam a számomra egyik legszebb helyet. Végül, nem a parkba mentem, hanem haza, vagyis Minhyukoz. Összepakoltam az ott lévő ruháimat és minden egyéb kacatomat, majd a lakáskulcsát, amit tőle kaptam és egy üzenetet, hagytam hátra számára. Majd kiléptem a házból, utoljára.

Bye
Wonkyun🐻🐰