A Barátnőm Szomszédja

18. Rész

-Mit szeretnél mondani?-kérdeztem.

-Anyáddal nagyon sajnáljuk, hogy a lopás üggyel megvádoltunk. Nem gondolkoztunk.

-Ööö...hogyan jutottatok erre a következtetésre?-kérdeztem döbbenten.

-Anna elmondott mindent-válaszolta apa.

-Akkor ő volt? Miért vagy ilyen nyugodt?-akadtam ki.

-Anna? Dehogy is! Éppen arra sétált a barátnőivel, mikot látta, hogy a te barátnőd, az a Paula vagy ki a te nevedet diktálja be a sajátja helyett. Nagyon dühös lett, de csak most merte elmondani.

-Tessék? Paula? Ő biztos, hogy nem tette. De azért kösz, hogy elmondtad. Ha nem baj, akkor most felmegyek a szobámba.

Nah, ez a sztori nagyon sok helyen sántít. Először is Paula még soha életében nem volt a plázában.

Másodszor, nem lopna, mivel nála becsületesebb embert nem ismerek.

Harmadszor... Anna tanítási időben mit keredett ott? Hiszen suliban kellett volna lennie.
Ez nem tűnt fel apáéknak? Nem értem.
Gyorsan átöltöztem valami kényelmesebb ruhába, hogy el tudjak menni Pauláékhoz, hogy ezeket a fejleményeket megbeszéljem vele. Lefutottam a lépcsőn, amikor megbotlottam és elterültem a földön.
Áh, nem, nem ütöttem be se az államat, se a könyökömet. A térdemmel is minden a legnagyobb rendben.
Pár perc múlva megpróbáltam felállni, ami sikerült is néhány próbálkozás után.
Kibotorkáltam az előszobába és felvettem a cipőmet.

-Sziasztok, majd jövök!-kiáltottam be, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

10 perc múlva a legjobb barátnőméknék voltam. Egy gyors kopogás után benyitottam hozzájuk. Senkit sem találtam otthon, ami elég fura volt. Átszaladtam Ben-ékhez, hátha tud róluk valamit. Elég sokat kellett rá várnom, de aztán végre kinyitotta az ajtót.
Meglepetten nézett rám.

-Hát te? Mit szeretnél?-kérdezte.

-Szia, nem tudod, hogy mi van Pauláékkal?

-Ömm...Nem, utoljára reggel láttam. Meg nálatok. Azóta nem-válaszolta.-Amúgy nyugodtan bejöhetsz.

-Kösz, nem. Nem szeretném veled tölteni az így is kevés szabadidőmet- mondtam.

-Te tudod. Akkor szia, nem akarom pazarolni az értékes idődet-szólt s rámcspta. az ajtót.

A gondolataimba merűlve gyalogoltam haza. Amint a biztonságot nyújtó szobámba értem, rögtön levetettem magam az ágyra és elkeztem valamilyen filmet nézni.
De ezeket a jó és nyugodt pillanataimat is meg kell, hogy valami zavarja. Anyám kiabált fel lentről, hogy a nővérem pasija és a családja perceken belül itt lesz egy vacsorára.
Visszakiabáltam, hogy nem érek rá és nem vagyok éhes. Ezek után folytattam a megkezdett filmemet, ami a Karib-tenger kalózai volt.
Egyszer csak drága édesanyám rontott be hozzám.

-Most azonnal gyere le, nem szólok többet. Nagyon sokat jelent ez az este a nővérednek. Kérlek ne rontsd el.

Ööö...Tessék? És ehhez a "nagyon fontos" eseményhez én miért kellek? Felálltam, majd dühösen, unott arccak ballagtam le az étkezőbe, ahol két család nézett engem árgus szemekkel. A sajátom azért, mert felidegesítettem őket, a másik meg, mert még nem látott.

-Jó estét- köszöntem, majd lehuppantam egy székre.