Szívdobbanások

Pincepiknik (Léna és Krisz)

Léna izgatottan pillant a pince ajtónyílása felé, félrebillentett fejjel hallgatózik, de nem jut el hozzá semmilyen nesz, úgyhogy gyorsan előkapja a táskájából a papírba csomagolt sütit, majd óvatosan kibontja – szerencsére csak picit nyomódott össze –, és a pad közepére teszi. A táskája egyik oldalzsebéből előveszi a reggel lopva eltett villákat is, és a két süti mellé készíti. Tányért nem hozott, de nem hiszi, hogy Krisznek baja lenne azzal, hogy a papírtálcáról kell enni – végül is a kedvenc süteményéről van szó.

Léna vigyorogva gondol arra, hogy milyen arcot vágott tegnap Iván, amikor megkérte, hogy segítsen neki, majd amikor kelletlenül beleegyezett. Persze a bátyja nem állta meg, hogy ne tegyen valami elmormogott megjegyzést arról, hogy mennyire nem normális dolog egy pincében randizni. De igazából most már egy szava sem lehet, hiszen tulajdonképpen Krisz mától nem a tanára – tegnap volt az utolsó közös órájuk, a mai pedig az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt.

Igaz, Iván azért még ma is morgott, hogy Léna ellógja a karácsonyi műsort – de bárki a helyében nem ugyanezt tenné? Főleg, hogy Krisz ötlete volt elbúcsúzni a pincétől. Éppen ezért Léna nem is nagyon foglalkozott Iván akadékoskodásával, mikor az előző óra végén átadta neki a sütit a tanári előtt, csak szelíden a bátyjára nézett.

„– Valld be, hogy kedveled" – jegyezte meg súgva a lány.

„– Szeret téged, ezért elviselem" – válaszolta Iván szárazon, mire Léna derűsen felnevetett.

„– Aha..." – Csak ennyit fűzött hozzá, többet nem, aztán gyorsan megköszönte a segítséget, és elszaladt, mert tartott attól, hogy összefut Krisszel, és akkor aztán odalenne a meglepetés.

Most feszülten figyelve várja, hogy Krisz végre felbukkanjon, majd mikor lépések tompa, halk visszhangját hallja, türelmetlenül kihúzza magát.

Krisz lusta mosollyal az ajkán sétál be a kis terembe, a tekintete először Lénára rebben, aztán a kikészített sütikre.

– Ezt hogy csináltad? – kérdi a férfi meglepetten.

– Iván – adja meg Léna a tömör választ.

– És tudja, hogy nekem hoztad? – kérdi Krisz gúnytól átitatott hangon, ahogy leül mellé. – Mert lehet, hogy akkor mégse kellene ennem belőle, talán megmérgezte.

– Élvezed, hogy folyton szekálhatod, ugye? – pillant rá elnézőn Léna, mire Krisz arcára szemtelen mosoly rebben.

– Mérhetetlenül.

Léna Krisz kezébe nyomja az egyik villát, aztán mosolyogva nekilátnak a krémesnek. A lányt nem lepi meg, hogy Krisz pár pillanat alatt eltünteti az ő sütijét, úgyhogy kicsit arrébb tolja az övét a papírtálcán, és int a férfinak, hogy egyen belőle nyugodtan, de Krisz megrázza a fejét.

– Kicsi, enned kell, ha teljesen elfogysz, mit fogok rajtad fogdosni?

– Fogdosni? – pillant rá magasra szökő szemöldökkel a lány.

– Van jobb ötleted? – kérdez vissza kajánul Krisz.

– Simogatni – vonja meg Léna a vállát.

– Kicsi, csak azért, mert szeretlek, nem fogok nyálas szavakat használni – vigyorog rá derűs játékossággal a férfi.

– Értem. – Léna nagyon igyekszik komoly arcot vágni, de a szája sarka meg-megremeg. – Tehát a simogatni nyálas szó.

– Abszolút.

– Világos. És egy „búcsú a pincétől" randi nem nyálas? – veti fel visszafojtott nevetéstől megremegő hangon a lány.

– Kicsi, ez egy pince.

– Igen?

– Egy pince nem lehet romantikus.

– Hát... ez igencsak nézőpont kérdése.

Krisz elvigyorodik, aztán hirtelen feláll.

– Na, gyere, hagyjunk nyomot magunk után.

– Mi? – ráncolja össze a szemöldökét értetlenül Léna.

– Először kőbe akartam vésni – magyarázza Krisz –, de az talán kicsit hosszadalmas lenne, úgyhogy marad az alkoholos filc – vigyorodik el, ahogy a zakója zsebéből előhúz egy fekete filctollat, majd úgy áll a falhoz, hogy Léna ne láthassa, mit ír.

Mikor befejezi, megfordul, és vidám mosollyal az ajkán a lányra néz, aztán oldalra lép. Léna tekintete kíváncsian rebben a falra írt egyetlen sorra, de Krisz olyan apró betűkkel írt, hogy közelebb kell lépnie. A férfi a háta mögé áll, és átöleli a derekát, az állát pedig a lány vállára támasztja.

„Szerettelek, nem tudva róla, már emléked kerestem."*

– Csak hogy legyen min töprengeni az utókornak – súgja Krisz a lány fülébe, és Léna érzi a hangján, hogy mennyire elégedett és boldog. A lány megfordul, a karját a férfi nyaka köré fonja, és várakozón felnéz. Krisz ajkára könnyű, féloldalas mosoly szökken, majd édesen és lágyan megcsókolja a lányt.

– Köszönöm – mondja Léna, amikor Krisz kicsit elhúzódik.

A lány elvigyorodik, és kibontakozva az ölelésből a kezét nyújtja a férfi felé. Krisz egy pillanatra csodálkozva néz rá, aztán elmosolyodik, és a kezébe nyomja a filcet.

Léna nevetve írja Krisz idézete alá:

„Ú i vethed... nâ i onnad."**

Léna megfordul, és Kriszre pillant. A férfi töprengve nézi a feliratot, aztán felismerés csillan a tekintetében.

– Ez a házidból van...

Léna ajkára huncut mosoly kúszik.

– Akkor is igaz volt, most is az...

____________

* Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett – 22. (Somlyó György fordítása)

** A Gyűrűk Ura: Evenstar („This is not the end... It is the beginning." – „Ez még nem a vég... ez a kezdet.")

22.

Hányszor szerettelek, nem is látva, tán nem is emlékezve

[rád,

fel sem ismerve arcod, rád se nézve, ezerjófüvecske,

idegen tájakon, perzselő tűzű délben:

csak épp a búza-illat voltál, amit szerettem.

Talán láttalak is, derengett, amint poharat emelve elmész

Angolban a júniusi holdsütésben,

vagy te voltál teste ama gitárnak,

mely, mikor hozzáértem a sötétben, úgy zengett, mint

[a tenger.

Szerettelek, nem tudva róla, már emléked kerestem.

Üres házakba törtem be lámpással, a képed elrabolni.

De már tudtam is, milyen vagy. Miközben

velem jöttél, hirtelen hozzád értem, s az életem megállott:

szemben álltál velem, s már úrrá lettél rajtam, úr vagy.

Mint egy máglya az erdőn, a tűz a birodalmad.