Szívdobbanások

Egyszer volt, hol nem volt... (Az egész család)

Fanni halkan dúdolva szétnéz, de nem lát több mosogatnivalót, úgyhogy megtörli a kezét egy konyharuhában. A falra akasztott órára pillant, és kicsit elcsodálkozik azon, hogy még senki sem érkezett meg, pedig már mindjárt dél – máskor mindig hamarabb érkeznek a gyerekek, hogy besegítsenek a főzésben...

Fanni gyanakodva összevonja a szemöldökét – miért van olyan csend a nappaliban? Léna és Krisz az előbb még sorozatot nézett (Krisz már nem engedi Lénát tanulni, mondván, hogy amit eddig nem tanult meg, annak már úgyis mindegy, szerinte jobb, ha Léna pihen, hogy holnap tiszta fejjel vághasson neki az érettséginek – Fanni szerint nagyon aranyos, ahogy Krisz próbálja a lelket tartani Lénában), István is mellettük ragadt, miután a második tepsi rakott krumplit is kivették a sütőből...

Fanni lassan lépdel a nappali felé, de ahogy az ajtóba ér, megtorpan. A szeme egyetlen pillanat alatt könnybe lábad, és meglepetésében a szája elé kapja a kezét.

Tizenketten állnak vele szemben, és mind a tizenketten szélesen mosolyognak. Fanni a gyerekek mögött észreveszi Istvánt is. A férje csillogó szemmel figyeli őt.

Léna előrébb lép, a kezében egy albumot szorongat.

– Szerettünk volna valami különlegeset adni neked idén anyák napjára, mert azt, hogy most mind itt vagyunk, lényegében neked köszönhetjük, szóval... fogadd tőlünk szeretettel – mondja Léna, majd közelebb lép Fannihoz, és átadja az albumot, aztán könnyű puszit nyom az anyja arcára, és összefonva a háta mögött a kezét visszaszökdécsel Krisz mellé.

Fanni képtelen megszólalni, nagyokat nyelve figyeli a gyerekeket, és azon igyekszik, hogy ne kezdjen el sírni. A rászegeződő tekintetek csillogásában észreveszi a kíváncsiságot, úgyhogy az album felé fordítja a figyelmét.

– Várj – szólal meg halkan Ákos közelebb lépve Fannihoz. A férfi szelíd mosollyal az ajkán megfogja Fanni kezét, és az egyik fotelhez vezeti.

Fanni leül, István a fotel mögé áll, és könnyedén a vállára csúsztatja a kezét – Fanninak jólesik az érintés. Nagy levegőt vesz, felnéz a köré gyűlő gyerekekre, aztán kinyitja az albumot...

Egyszer volt, hol nem volt... – olvassa a gyöngybetűkkel írt szavakat, majd könnyű mosoly szökik az arcára, ahogy meglátja zárójelben a macskakaparást: úgy negyven évvel ezelőtt – Fanni megismeri Krisz írását. A szöveg alatt két fekete-fehér képeslap, az egyik Budapestről, a másik a Balatonról...

Fanni kíváncsian lapoz tovább.

... élt egy gyönyörű leány...

Fanni elképzelni sem tudja, hogy honnan szereztek a gyerekek róla ennyi régi fényképet. Kicsit megilletődve nézi azt a fiatal, élettel teli lányt, aki ő volt valamikor, aztán újra lapoz.

... és egy rendkívül jóképű ifjú... (nem túlzás ez? ;)) (csend, fiam, örülj, hogy volt mit örökölnöd tőlem)

Fanni majdnem felnevet, de a tekintete a képekre siklik, így csak gyengéd mosolyra kunkorodik az ajka. István régen is rendkívül jóképű volt, de most sem kevésbé az.

Ahogy az illik, első látásra egymásba szerettek... (mint a mesében :D)

Ez a megjegyzés ezúttal nem Krisztől, hanem Kornéltól származik. A szöveg alatt ezúttal nincs fénykép, csak egy gyönyörű grafitrajz két összefonódó kézről – Fanni biztos benne, hogy ez Ákos alkotása.

... ám mindenféle gonosz dolgok közéjük álltak... (ez is mint a mesében! – emberek, valóságosak vagyunk mi egyáltalán?) (Krisz, fárasztó vagy) (egyetértek – ki adott neki tollat?)