Szívdobbanások

Szeretlek... vénember... (Kamilla és Adrián)

Adrián hátradőlve ül a kanapén, a kezében könyvet tart, de nem olvas. Néha belepillant, még kísérletet is tesz arra, hogy befogadja a szavakat, de hiába. A történet nem köti le, bár ez nem lepi meg. Alig várja, hogy Kamilla hazaérjen, és végre túlessenek ezen a beszélgetésen. Épp itt az ideje.

Megrázza a fejét, és a dohányzóasztalra teszi a könyvet. Végül is kit akar átverni? Baromira nem érdekli most a könyv. Egyedül Kamilla érdekli.

Először azt hitte, az idő majd segít, hogy ahogyan telnek a napok, enyhül mindannak az emléke, ami történt. Látszatra talán így is van – Kamilla nem lett más, nem változott meg, de Adrián jól ismeri, így észreveszi azokat az apróságokat, amelyek pontosan ennek az ellenkezőjét sugallják. Úgy érzi, a lány miatta tartja magát, miatta nem akar gyengének látszani. Gyakorlatilag miatta hazudik, talán még önmagának is. És Adrián hiába próbált eddig bármit – könnyedséget, évődést, humort, gúnyt –, semmi nem használt, úgyhogy most, ha tetszik Kamillának, ha nem, muszáj beszélniük, és ezúttal nem engedi, hogy kikerüljék a témát, hogy Kamilla megszökjön.

Az egész teste megfeszül, ahogy meghallja a lépcsőn dobogó léptek tompa hangját. Kamilla belép a lakásba, kezében vászontáskák dugig pakolva, amelyeket rögtön letesz a fal mellé. Felpillant, a tekintetük összefonódik, és Adrián látja Kamilla szemében a fáradtságot, a megtörtséget – bármennyire is próbálja ezt leplezni a lány. Mert próbálja. Annyira szereti őt, hogy bármit megtenne azért, hogy jobban érezze magát – Adrián úgy hiszi, ezért tesz úgy Kamilla, mintha semmi sem történt volna. Csak éppen történt, és ezt mindketten tudják.

– Szia! – köszön a lány, de megint elmarad a vénember. Ahogy már egy ideje mindig. Adrián tudja, miért nem mondja többet Kamilla, de zavarja. Amikor a lány azt mondja, hogy vénember, azt mindig kedvesen és szeretettel teszi, és Adrián nem hajlandó erről lemondani, bármi történt is.

– Szia! – feleli komoran. Kamilla vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni a hangjában megbújó feszültséget, pedig Adrián érzi, hogy úgy tornyosul kettejük között, mint a hirtelen érkező viharfelhők az égen.

– Emma? – néz körbe Kamilla, ahogy kibújik a cipőjéből, és felkapva a táskákat a konyhába sétál.

– Átküldtem Liziékhez – mondja halkan Adrián, és várja, hogy Kamilla szigorúan ránézzen, hogy gúnyosan megjegyezze, hogy micsoda engedékeny és könnyelmű apuka, hiszen holnap iskola van, de Kamilla csak elfordul, és nem mond semmit.

Adrián felsóhajt, fogalma sincs, hogy most hogyan tovább, hogy miként is kellene kezdenie. Emmával már beszélt, az sokkal könnyebb volt, bár ennek talán köze van ahhoz is, hogy Emma maga hozta szóba a témát, amikor bocsánatot kért. Adrián akkor elnevette magát, és csak annyit mondott, hogy elég hülyén veszi ki magát, hogy Emma azért kér bocsánatot, mert megmentette az apja életét. Emma rögtön szabadkozni kezdett, hogy csinálhatta volna máshogy, hogy nagyon megijesztette őket és ehhez hasonlóak. Adrián egy öleléssel akasztotta meg a szóáradatot. Ezek után többet nem kellett mondaniuk, értették egymást – ahogy mindig.

És ami tény, az tény: Emma megmentette az életét. Az orvosok szerint, ha a mentő csak pár pillanattal később érkezik, sokkal nagyobb lett volna a baj – így viszont, a lehetőségekhez képest, nagyon egyszerűen és könnyen megúszta a szívrohamot. Bár azért az a pillanat, amikor Emma kilépett a szobájából, rájuk nézett és falfehérré sápadt, ijesztő volt. Kamilla és ő a kanapén feküdtek, nemrég fejezték be a vacsorát és filmet néztek, Emma az egyik házijához akart segítséget kérni – igazából minden olyan volt, mint egy átlagos este. Egészen addig, míg Emma vissza nem rohant a szobájába a mobiljáért, majd rájuk nézett és közölte, hogy „ne ijedjetek meg, de hívom a mentőket". Adrián akkor értetlenül nézte a lányát, de nem szólt rá. Emma olykor tud dolgokat, amelyek még nem történtek meg – majdnem úgy, mint Léna, bár nem egészen (ennek ellenére Léna rengeteget segített Emmának megérteni és kezelni a képességét, és ezért Adrián sosem lehet elég hálás). Emma úgy szokott fogalmazni, hogy míg Léna tud, addig ő érez dolgokat, például az eső ízét a levegőben, amikor még a viharnak semmi jele sincs.