Szívdobbanások

Hanna (A Hajnal család)

Hanna leplezetlen mosollyal figyeli a gyerekeket. Nem akarja elárulni Abigélt, pedig erős a kísértés, hogy nevessen, főleg, mikor egy pontosan irányzott cseresznyemag a legkisebb fia fenekébe csíp, aki erre úgy ugrik meg, mintha megriasztott szöcske lenne. Krisztián a fenekét dörzsölgetve morcosan néz közbe, de addigra Abigél a csúzliját szorongatva már elbújt egy fa mögé. A kislány a szájára tapasztja a kezét, és látszik, hogy alig képes visszafogni a kikívánkozó kacagást. Mikor Krisztián elfordul, Abigél újabb cseresznyét szakít a fáról, gyorsan megeszi, majd a tenyerébe köpi a magot. A szája maszatos a sok cseresznyétől, amit már magába tömött.

Hanna kíváncsi rá, hogy a fiúk mikor jönnek rá, hogy éppen Abigél akciójának elszenvedői, ahogy arra is, hogy milyen ravasz megtorlást eszelnek majd ki. Nem félti Abigélt, mindegyik fia rajong a kislányért, de hát Abigélt Hanna szerint nem is lehet nem szeretni. Annyi kedves huncutság és pajkosság van benne, annyi életigenlő elevenség. Hanna úgy képzeli, ha születhetett volna kislánya, ő is ilyen lenne.

Nagyon vágyott egy kislányra is, de az orvosok megmondták, hogy Krisztián után nem lehet több gyereke. Veszélyes lenne az egészségére. Hanna sosem volt kifejezetten erős, gyerekkorában rengeteget betegeskedett, és sokak szerint az is csoda, hogy életet tudott adni három fiúnak. Persze egyik szülése sem volt problémamentes, Ákos és Krisztián császármetszéssel jött világra, csak Adrián született rendesen, bár egyedül nála volt kétséges, hogy életben marad-e. Sokkal korábban érkezett, mint kellett volna, pici és pehelykönnyű kisbaba volt, és ugyan egyetlen orvos vagy ápoló sem mondta ki, de lehetett látni a szánalommal és aggodalommal telt tekintetükben, hogy nem hiszik, hogy a baba megerősödhet. Hanna István kezét szorongatva sírt, és magában megállás nélkül imádkozott.

Fanni adta vissza a hitét. Eljött a kórházba, mikor István nem volt ott, egy széket húzott az ágy mellé, ahol ő falfehéren, erőtlenül feküdt. Teje sem volt, hogy a gyermekét táplálja, és akkor ezt mindennél rettenetesebbnek érezte. Nem tudta elűzni a fájdalmat, hogy megbukott mint anya. A szemét vörösre és dagadtra sírta, az ajka papírszáraz volt, és kicserepesedett, se enni, se inni nem volt ereje.

Fanni megváltozott azóta, hogy találkoztak. Akkor Hanna felnőttnek érezte magát mellette, a kórházban viszont pont fordítva volt. Fanni volt a felnőtt, és ahogy egyszer ő ment el Fannihoz, hogy hitet és reményt adjon, hogy megmentse őt, most Fanni jött el hozzá, hogy ugyanezt tegye.

Fanni úgy érintette meg a homlokát és simította el összekócolódott tincseit, olyan természetességgel és könnyedséggel, mintha testvérek lennének. Mosolygott, szelíden, bátorítón.

„– Életben fog maradni, Hanna, ne félj.

– Honnan tudod?

– Megátkoztam, emlékszel? A kisfiad megszületett, és most már az átka a világhoz köti. Meg kell erősödnöd, a gyermekednek szüksége van rád."

Hanna nem tudja, miért hitt Fanninak, de hitt. Talán, mert már nem volt mibe kapaszkodni. Talán, mert mindenki más lemondott a fiáról. Talán csak azért, mert amikor már nincs miben hinni, a lehetetlen az egyetlen, ami valósággá válik.

Fanni gyógyfüves teával itatta, aztán húslevest diktált belé. Nem beszéltek, mert nem volt szükség szavakra. Hanna emlékszik rá, hogy csodálta Fannit, amiért annyi odaadással és kedvességgel ápolja. Végül is ő volt a nő, aki elvette a férfit, akit szeret, mégis eljött, hogy erőt adjon neki.

Mikor Fanni indulni készült, Hanna megszorította a kezét.

„– Miért nem maradsz velünk, Fanni? Én nem bánnám. Tudom, hogy furcsa helyzet lenne, de...