Szívdobbanások

Az átok (Fanni és István)

Fanni nagy sóhajjal lehuppan a konyhaszékre. A szúnyoghálós ajtón beáradó meleg a sütőből áradó illatokkal keveredik. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy reggel István ingébe bújt bele a saját ruhája helyett, mert így sokkal szellősebb – vigyorodik el a lány, aztán arra a pillanatra gondol, amikor a férfi visszaérve meglátja majd, hogy mit visel. Fanni egész biztos benne, hogy utána az ing nem sokáig fog rajta maradni.

Sose hitte volna, hogy a vágy ennyire elsöprő erejű lehet, nem is beszélve arról, hogy olyan, mintha sosem szűnne. Elég csak egymásra nézniük, megérezni a másik közelségét, és máris... nos, igen, máris úgy esnek egymásnak, mintha minden alkalom az első és az utolsó lenne egyben. Pedig egy hónappal ezelőtt a lány még szűz volt.

Fanni felkönyököl az asztalra, és ábrándos sóhaj kíséretében a kezébe támasztja az állát. Merengve bámul ki a pici konyha ablakán, tekintetét a Balaton vizének csillogó hullámain felejti.

Különös az élet, varázslatos és meseszerű – töpreng Fanni. Egy hónappal ezelőtt még egyedül állt a világban, egy hónappal ezelőtt még nem tudta, mi az igazi boldogság, sem azt, hogy mit jelent mindennél jobban szeretni. Ha most, itt és most, meghalna, már nem élt volna hiába. Bánná, persze, bánná a pillanatokat, amelyeket már nem élhet meg István mellett, de boldog lenne attól, hogy olyan sok mindent kapott.

Az elmúlt egy hónap során mintha újjászületett volna, bár ennek az érzésnek talán csak az az oka, hogy megtalálta azt az embert, akivel le akarja élni az egész életét. Fanni néha eljátszik magában azzal, hogy milyen életük lesz Istvánnal. Sok gyereket képzel, kertes házat és rengeteg boldogságot. Olykor olyan erősen látja maga előtt, mintha valóság lenne. Látja magukat öregen, ráncos bőrrel, ahogy fogják egymás kezét, körülöttük a gyerekeik és az ő gyerekeik, és egyszerűen minden tökéletes.

Fanni magában kuncogva megrázza a fejét. Néha olyan butaságokon tud elmélkedni, hiszen valamelyest mégiscsak szomorú arra gondolni, hogy megöregednek, mikor most még előttük áll az egész élet – csupa titok és meglepetés. Bár azért nem lenne rossz, ha a jövőjük tényleg olyan lenne, amilyennek képzeli, és igazából jó lenne tudni, hogy így lesz-e. Tessék, már megint a türelmetlensége és kíváncsisága. De hát ő mindig is ilyen volt: a könyveket is a végén kezdi el, hogy tudja, minden rendben lesz-e, és csak utána ugrik a történet elejére. Fanni nagymamája azt szokta mondogatni, hogy az élet attól olyan varázslatos, hogy az ember sose tudhatja, mi lesz, merre sodorják a szeszélyes szelek. Fanni azonban nem ért vele egyet. Ő szeretné tudni, mi lesz, hogy ne érezzen bizonytalanságot, és tisztán átadhassa magát a pillanatoknak.

A lány erre a gondolatra elkomorodik. Vajon merre jár István? Az elmúlt napokban hallgatagabb lett, pedig nem jött újabb látogatója hazulról. Fanni bízik benne, hogy a férfi családja elfogadja, hogy István úgy döntött, itt marad, hogy nem veszi el a nőt, akit neki szánnak, és akit nem is ismer, nem veszi el csak azért, mert az apja erre kényszeríti. Elég egyértelműen fejezte ki az akaratát, szóval talán most már békén hagyják.

Fanni nem örül, hogy István kapcsolata jelenleg ennyire rossz a családjával, mert tudja, hogy ez mennyire megviseli az embert. Két héttel ezelőtt, mikor egy éjszaka kiszökött otthonról, hogy Istvánnal lehessen, neki se volt könnyű, de a szüleit azóta sikerült megbékíteni (legalábbis nagyjából), főleg, hogy megismerték Istvánt. Ami azt illeti, Istvánnak nehéz ellenállni – kedves, humoros, udvarias, és ráadásul még elképesztően jóképű is. És akkor azt még számba se vette, hogy mennyire jól lehet vele beszélgetni, hogy milyen jókat lehet vele együtt nevetni, és azt sem, hogy mennyire figyelmes és odaadó a hálószobában. Fanni elpirul, és kicsit fészkelődik a széken. Alig várja, hogy István végre visszaérjen.