Szívdobbanások

Bolond szív - 3. (Anna és Máté története)

Anna látta, mikor Máté átvágott a tömegen, és felé se nézve kiment a klubból. Most, amikor újra a félhomályos folyosón áll, és az édesapja elismerő, büszke szavai még a fülében csengenek, nem tudja, mitévő legyen. Titkon abban bízott, hogy Máté hozzá igyekszik, de a folyosón csak Dina várja, Máté nincs itt.

Míg énekelt, nem mert sokszor a fiúra pillantani, mert attól félt, akkor elfelejti a szöveget, de azért egyszer-kétszer csak nem bírta ki, hogy ne rebbenjen rá a tekintete, viszont képtelen volt rájönni, hogy mire gondolhat vagy mit érezhet Máté. Olyan különös volt a tekintete, az arcvonásai pedig dermedtek, mintha az egész lényét átok kényszerítette volna megfagyott mozdulatlanságba.

– Fantasztikus voltál – öleli át szorosan Dina, és Anna halványan elmosolyodik. Jólesik neki a dicséret, de nem ezért állt ki a színpadra, hanem Máté miatt. Persze egészen büszke magára, hogy sikerült, hogy végig tudta csinálni, őszintén nem hitte, hogy ennyire felszabadító és jó érzés lesz, de most akkor is csak egyetlen dolgot szeretne igazán tudni, mégpedig, hogy Máté megértette-e, és ha igen, akkor most hogyan is állnak egymással.

– Köszönöm, Dina – súgja, és puszit nyom a nagynénje arcára, aztán azonban kibontakozik az ölelésből.

– Menj – bólint Dina biztató mosollyal, és Anna nagyon hálás azért, hogy nem kell most magyarázkodnia.

Sarkon fordul, besiet az öltözőbe, felkapja a dzsekijét, aztán már rohan is a lépcső felé. Menet közben magára kapja a dzsekit, de ahogy kilép az őszi éjszakába, a kellemesen hűvös levegőtől még így is megborzong picit. Vagy csak a félelem teszi?

Anna körbenéz, de semerre nem látja Mátét, pedig reménykedett benne, hogy a fiú talán hozzá sietett. Vajon hol lehet? Ugye nem ment mégis vissza a családjukhoz? Szeretne vele négyszemközt beszélni, nem hiányzik most, hogy mindenki őket lesse titkon, és hát a koncert egyébként sem ért még véget, szóval gyakorlatilag lehetetlen lenne értelmesen szót váltani egymással.

Anna összébb húzza magán a dzsekit, és elindul a klub bejárata felé, hátha Máté valahol ott bóklászik. A lába remeg picit, és nem tudja eldönteni, hogy a sikeres szereplés miatti adrenalin vagy inkább az izgatottság az oka.

Vajon miért jött ki Máté olyan hirtelen? Talán pont őt akarja elkerülni? Anna kétségbeesik, be is lassul picit. Végül is, ha vele akart volna találkozni, akkor hátrajön hozzá, nem? Mi van, ha Máté megértette, de nem akarja megbántani, ezért most inkább kereket old? De nem, Máté nem ilyen. Sosem ijed meg a kellemetlen helyzetektől, mindig nyílt és őszinte, mert úgy véli, ezzel az ember nemcsak önmagának, hanem másoknak is tartozik. Bár az is igaz, hogy ők ketten sosem voltak még olyan helyzetben, ahol megbánthatták volna egymást, mindig teljesen egy hullámhosszon mozogtak.

Anna nagyot sóhajt, zsebre dugja a kezét a dzsekibe, és újra eltökélten lépked. Nincs értelme agyalni, egyszerűen beszélnie kell Mátéval. Négy éve mást sem tesz, csak álmodozik és tervezget, elképzeli, milyen lesz az első csók, hogyan vallja majd be Máténak, hogy szereti, hogy milyen lesz, amikor már nem barátként, hanem egy párként vannak együtt. Ezernyi forgatókönyvet „írt" képzeletben az elmúlt évek alatt – most már a valóságot szeretné, bármit is hozzon.

A klub előtt Anna megtorpan, és idegesen forgolódva szétnéz, de sehol sem találja Mátét. Mégis hova tűnhetett? Ez annyira nem jellemző rá. A félelem megint visszalopakodik a lány szívébe, de ő csak azért sem vesz róla tudomást. Nem fog előre aggódni, talán teljesen félreérti a helyzetet.

Már épp feladná, amikor a klubbal szemben lévő parkban egy magas alak lehajtott fejjel az egyik lámpa fénykörébe lép. Anna összehúzott szemmel figyeli. Az alak felemeli a kezét, és félszegen int neki, Anna pedig szélesen elmosolyodik.