Szívdobbanások

Picur (Léna és Krisz)

A történetet nagyon-nagyon hálásan köszönöm Willow-nak (@willow_westriver), szerintem nagyon jól sikerült és nagyon szép lett, én legalábbis akárhányszor olvasom, mindig meghatódom (sőt, bevallom, eddig minden alkalommal el is pityeredtem picit), hatalmas ajándék ez nekem.

______

Léna régóta várja már ezt a pillanatot. Egy pici, barátságos kórházi szobában fekszik, és dudorodó pocakját simogatja. Nemsokára anya lesz. Izgatott és fél is egy kicsit, mert bár a testvérei gyerekeire sokszor vigyáz és rengeteget foglalkozik velük, biztos benne, hogy a saját lányát a karjában tartani egészen más lesz.

Kriszre pillant, aki fel-alá járkál a szobában. Léna elmosolyodik, ahogy figyeli, hogyan lesz Krisz egyre feszültebb. Pedig amikor a cukrászdában elfolyt a magzatvíz, maga volt a megtestesült nyugalom. Higgadt volt, sőt, még a sütit is elrakatta elvitelre, nem mintha Léna most megehetné. Ő maga nagyon megijedt, hiszen csak két hét múlva kellett volna szülnie. A férfi óvatosan az autóba ültette, és már indultak is a kórházba. A bőröndöt pont két napja készítették be a csomagtartóba, biztos, ami biztos – most az ágy lábánál pihen.

– Krisz – szólal meg gyengéden Léna –, kérlek, ülj le. Lassan elszédülök tőled.

Krisz Lénára mosolyog, letelepedik mellé az ágyra és végigsimít a hasán.

– Hogy vagy, Kicsi? – kérdezi lágyan, de Léna nem tud rá válaszolni, mert egy nővér lép be a szobába.

– Az ágy a kismamának van fenntartva, nem az apukának – jelenti ki, majd Kriszt arrébb lökdösve, rutinos mozdulatokkal vért vesz Lénától. – Mindjárt jön a doktor úr – mondja, ahogy végez, majd elhagyja a szobát.

Léna tekintete Kriszre rebben. A férfi a falnak támaszkodik, az arca hófehér, majdnem annyira, mint mögötte a fal.

– Ha nem vagy jól, ülj le – javasolja Léna, mire Krisz lecsúszik a fal mellett a padlóra.

Léna nagyon igyekszik elnyomni egy mosolyt. Furcsa, most, hogy már itt vannak, ő nem izgul, vagy legalábbis csak annyira, amennyire nyilván normális, Krisz azonban teljesen kikészült – mi sem mutatja ezt jobban, hogy szinte meg se szólal –, és Léna szerint ez aranyos.

– Tessék, egyél szőlőcukrot – nyújtja oda az ágy mellett álló kis szekrényről a zacskót. A szülésznő javasolta a felkészítő órákon, hogy hozzon magával, mivel ilyenkor csak ezt lehet enni.

Krisz elveszi a zacskót, közben végigsimít a lány kézfején, majd újra visszadől a falnak, és marokszámra tömi magába a szülőcukrot. Léna elérzékenyülve figyeli.

Krisz jó apa lesz, ebben egészen biztos. Sokszor felejti rajta a tekintetét, amikor a testvéreik gyerekeivel játszik, vagy énekel nekik. A gyerekek imádják Krisz hangját, és Léna tudja, hogy Anna is imádja. Krisz néha közel hajol a pocakjához, és dúdolgat Annának. Léna ilyenkor mérhetetlen, végtelen nyugalmat érez, és tudja, hogy ez azért lehet, mert Annára is így hat az édesapja hangja.

A lány váratlanul újabb fájdalmat érez – egyre sűrűbben jönnek. Nem kibírhatatlan, de már nincs kedve viccelődni. Amikor beértek a kórházba, még nevettek, de most valahogy megváltozott a hangulat. Komolyabb és mélyebb lett, Léna érzi, hogy ez most egy soha vissza nem térő pillanat, minden másodpercét meg akarja őrizni.

Az ajtó hirtelen nyílik ki, és Léna orvosa sétál be rajta. A lány kedveli a középkorú, kissé vontatottan beszélő férfit, mert kedves és nagyon megértő.