Szívdobbanások

Szívesen (Abigél és Iván)

Abigél bátortalanul elmosolyodik, még utoljára megengedi magának, hogy egy pillanatig elvesszen a férfi tekintetében, aztán nagy levegőt vesz, és miközben kifújja, elfordul. Megtette. Megköszönte Ivánnak az elmúlt évet. Nem is volt olyan nehéz, és... Abigél nem is tudja, mit remélt. Valamit, bármit, többet annál, minthogy „Nincs mit, Abigél". De most már mindegy.

A távolság Iván és közte lemondástól súlyos.

Még visszanézhetne rá, csak egyszer, talán még ott áll, talán nem fordult el. De ha mégis elfordult, azt nem bírja ki. Látni, ahogy elsétál – mintha az életéből sétálna ki. Egyszerűen, és azokkal a kimért, elegáns léptekkel, ahogyan csak ő tud járni. Nem, inkább a tekintetét őrzi, azt az utolsót, ami gyengédebb volt, mint máskor, kedvesebb és... szabadabb. Nem volt olyan komor és kemény, mint az utóbbi időben mindig. A nevét sem úgy mondta, mint máskor. Hiányzott belőle a távolság, és ez szívdobogtatóan jó érzés volt.

De vége. Vége. Miért, hogy ezt olyan őrülten nehéz elfogadni? Nem baj, csak érjen haza, csak addig ne omoljon össze. Otthon megsirathatja mindazt, ami megtörténhetett volna, de már sosem fog megtörténni. Jó ég, miért érződik ez olyan keserűnek? Miért fáj ennyire? A nyár balzsamos illatai nem nyugtatják meg űzött vadként összekucorodó lelkét. Szeretne elbújni, eltűnni, kiírni magát a világból...

– Abigél!

A lány megtorpan, egy pillanatig nem tudja eldönteni, nem csak a képzelete játszik-e vele, aztán viszont összeszedi minden bátorságát, és visszafordul. A tekintete összefonódik Iván kék tekintetével, és Abigél szíve akkorát dobban, hogy ha nem szégyellné, a mellkasára szorítaná a kezét.

Méterek választják el őket egymástól. Abigél tudja, hogy ő ennél többre nem képes. Visszafordult, ha a férfi akar valamit, az őket elválasztó távolságot most már neki kell leküzdenie.

Miért nem mond semmit? Miért néz így rá? Miért nem mozdul már meg?

Iván lassan indul el. A léptei bizonytalanok, és a tekintetében is tétovaság játszik. Abigél még sosem látta ilyennek. Csak néhány másodperc lehet, míg a férfi közelebb ér hozzá, ő mégis egy örökkévalóságnak érzi.

– Abigél – szólal meg Iván, és a hangját rekedtesre árnyalják az érzelmek. Abigél érzi őket a bőrén, érzi, ahogy beszivárognak a lelkébe, de nem tudja őket megfejteni, mert a férfi folytatja.

– Én... kérem, ha úgy gondolja, nyugodtan mondjon nemet, már nem vagyok a tanára, szóval nem kell úgy éreznie, hogy... – Iván nagyot nyel, aztán benedvesíti a száját.

Abigél tekintete önkéntelenül siklik a férfi ajkára – hányszor képzelte, hogy ez a száj megérinti az övét, hogy a bőrébe suttog, hogy megízlelheti –, és a vágy futótűzként söpör végig a testén.

– Meghívhatom egy vacsorára? Nem mint a tanára, hanem... – A férfi megint elakad, a tekintete Abigél tekintetét kutatja, és a lány visszatartja a levegőt, mert amit Iván az előbb mondott, az lehetetlen, elképzelhetetlen, mégis itt áll, előtte, és zavartnak látszik, mintha félne is, mint akinek számít a válasza... – Hanem mint egy férfi, aki érdeklődik egy gyönyörű nő iránt.

Abigélből sóhajtásként szakad ki a levegő.

– Tessék? – kérdi elvékonyodott, halvány hangon.

Nem, ez most nem történik meg, csak álmodja, képzeli, talán elájult, amikor elfordult, de ha így is van, akkor sose térjen magához...

– Semmi baj, megértem. Én... bocsánatot kérek, amiért... mindenért. Azt hiszem, jobb, ha megyek. Ne haragudjon, hogy feltartottam. – Iván arca merev, akár egy festett maszk, nincsenek rajta érzések, nincs semmi, és már fordul is el...