Szívdobbanások

Hullócsillag (Emma és még sokan)

Emma nyújtózkodva lép ki a verandára.

– Kisztián! – hallja, mire oldalra fordul. Krisz az ölében tartja Hugót, és összevont szemöldökkel néz rá. Iván mellettük ül az egyik rattan fotelben a bóbiskoló Annával az ölében (Krisz kislánya bármilyen zaj közepette képes elaludni, Emma ezt már megfigyelte), és láthatóan remekül szórakozik.

– Krisz, mondd szépen, kicsikém, Krisz – kéri lágyan, győzködőn Krisz.

– Kisztián! – csapja össze a kicsi lelkesen a kezét, és közben huncutul vigyorog.

– Áruld el nekem, Iván – pillant Krisz az elégedetten somolygó Ivánra –, de komolyan: egyetlen hét – egyetlen hétre utaztam el, mégis hogy érted el, hogy a kisfiad, aki korábban olyan édesen tudta gügyögni, hogy Krisz, most hirtelen Krisztiánra váltott?

– Kisztián! – csapja össze a kicsi újra a tenyerét, ezúttal azonban mintha elégedetlenség tükröződne kis arcocskáján, amiért egyik kedvenc nagybátyja éppen nem rá figyel.

Iván dörmögősen felnevet, de nem szólal meg, csak büszkén csillogó szemmel bámulja Hugót. Emma is felnevet, mire a két felnőtt mosolyogva felé fordul.

– Nem láttátok anyát?

– Arra van – int a fejével Krisz a hátrébb elhelyezett asztalok felé. – Jót olvastál?

– Igen – vigyorodik el Emma, majd leszökdécsel a verandáról.

Mikor megérkeztek, elbújt Vince és Balázs szobájában. Volt még pár oldala a könyvéből, amit az anyukájától kapott, és nagyon szerette volna befejezni, mert különben egész délután azon agyalt volna, hogy vajon mi fog még történni – és hát egy könyvet mégsem lehet a legizgalmasabb résznél abbahagyni, ezt mindenki tudja. Legalábbis az ő családjukban biztosan – soha senki nem akad fenn azon vagy kezdi piszkálni, ha külön vonul, mert halaszthatatlan olvasnivalója akad. És ez elég gyakran megtörténik, mert Emma imád olvasni. Az olvasásnál jobban csak a családját imádja, mindenkit, bár azért persze az édesanyját és az édesapját kicsit jobban, és talán a nagyit és nagyapát is, meg persze Áront, de őt egészen máshogy, amit még nem igazán ért, egyszerűen csak érzi.

Mert Emma érez dolgokat, amiket mások nem. Sose tudja elmagyarázni, mert hát érzésekről van szó – és ugyan hogyan lehetne egészen pontosan leírni egy érzést? De néha reggel megérzi a levegőben az eső illatát, akkor is, ha felhőtlen az égbolt. Megérzi a nyárban az őszt, amikor annak még nyoma sincs, vagy megérzi, hogy nyílni fog az ajtó, pedig senkit sem várnak. Ha Áronra néz, akkor is olyasmit érez, ami még csak lesz – bár ezt senkinek sem árulta el, mert abban, hogy mi is lesz, nem teljesen biztos, csak azt érzi, hogy valami nagyon jó, valami igazán csodálatos – és hát Áron Lizi és Kornél fia, tehát ők ketten lényegében unokatestvérek, így hát Emma nem egészen biztos benne, hogy amit érez, az mit jelent pontosan.

Emma már látja az édesanyját és a nagyapját. István a bogrács mellett áll, fél karral Fannit öleli, és épp nevetnek valamin. Kamilla az egyik asztal mellett ül Abigéllel és Lénával. Mindannyian Édát csodálják. Éda még csak nemrég született, még nem is beszél, csak érthetetlenül gügyög. Emma korábban megkérdezte Kamillát, hogy ő is ilyen furán nézett-e ki, amikor kisbaba volt. Nem mintha Éda most már nem lenne nagyon bájos, de amikor megszületett, még nem volt az, és mást se csinált, csak sírt (legalábbis, amikor Emma találkozott vele, de Krisz akkor azt mondta, hogy szokott mosolyogni is, majd a magasba emelte Édát, akinek elkerekedett a szeme, aztán hirtelen az apjára mosolygott – Emma akkor először látta édesnek Édát, azóta nagyon szeret vele lenni, és minél többször mosolyt csalni az arcára).