Szívdobbanások

Szív-titok - 3. (Emma és Áron története)

3. „... életet csókolt az ajkaimra..."

Emma belebújik a pizsamaként használt rövidnadrágba és ujjatlan felsőbe. Mielőtt kilépne a fürdőszobából, még megáll a tükör előtt, és összevont szemöldökkel, kritikusan végigméri magát. Nem éppen szépségkirálynő, de nem is szeretne az lenni. És Áron szerint gyönyörű – Emma pedig elpirul a gondolatra, hogy igazából csakis neki szeretne tetszeni, senki másnak.

Felkapja a ruháit, és kilép a folyosóra. Áron szobájába menet jó éjszakát kíván Lizinek és Kornélnak (Gina már korábban lefeküdt aludni, vagy legalábbis már visszavonult a szobájába). Kornélon azért látszik a főpróba hét fáradtsága, ilyenkor mindig megviseltebb kicsit. Ez persze nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne vidám, mint egyébként.

Az előadás után Emma és Áron a színészbüfében várta meg, hogy Kornél átöltözzön és véget érjen a megbeszélése, aztán együtt jöttek haza. Kornél az autóban alaposan kikérdezte őket az előadásról. Emma nagyon jól érezte magát, bár annak határozottan örül, hogy nem valami komoly darabot néztek, mert azt nem biztos, hogy képes lett volna befogadni. Áron közelsége, az, hogy néha összeért a válluk, vagy épp a karfán a karjuk, ha úgy mozdultak, végig mintha kiélesítette volna az érzékeit, így aztán volt is néhány jelenet, amit csak homályosan fogott fel. (Persze, amikor Kornél is színpadon volt, végig nagyon figyelt – mindig olyan különös érzés Kornélt színpadon látni, mert egyrészt tudja, hogy Kornélt látja, de valahogy mintha mégse Kornél lenne, és ez nagyon érdekes és izgalmas.) Az előadás közben egy-egy poénnál összenéztek Áronnal, és ilyenkor Emma szíve mindig nagyot dobbant, nem egyszer úgy érezte, mintha nem is színházban ülnének, hanem valahol egészen máshol, ahol csak ketten vannak. Nagyon különös érzés volt.

Az elmúlt két napban nem nagyon voltak kettesben Áronnal. Bár megtartották a téli szünetet ünneplő filmnézéses napot (még ha eltolva is), de ezt Emmáéknál tették a nappaliban, ahogyan máskor is, utána pedig Áron nem aludt ott. Máskor így lett volna, de hiába beszélgettek vasárnap, valahogy mégsem állt köztük teljesen helyre a korábbi kapcsolat, bár lehet, ezt csak Emma érzi így. Nagyon nehéz, hogy folyton zavarban van. Hogy gyorsabban dobog a szíve, hogy néha csak úgy a fiún felejti a tekintetét (érdekes, hogy eddig nem igazán volt tudatában, hogy Áron mennyire helyes, most elég maga elé idézni a fiú arcát, és máris sebesen dobog a szíve), hogy folyton róla ábrándozik, vagyis hát inkább arról, hogy milyen lenne, ha megcsókolná. És nem sokat segít a helyzeten, hogy Áron rendszerint olyankor fordul felé, amikor éppen erről fantáziál, mert Emma mindig elvörösödik – amitől persze csak még jobban zavarba jön. Áron ilyenkor olyan furán néz rá – töprengőn, talán –, és néha mintha mondani akarna valamit, vagy talán kérdezni, de végül sosem teszi. Pedig ha megtenné, Emma elmondaná. Egyszerűen nem bírja így, nem tud titkolózni Áron előtt.

Amikor erre rádöbbent, megértett még valamit: Áron sem tud titkot tartani előtte. Ők ketten együtt nőttek fel, mindent, ami igazán fontos, együtt éltek meg, együtt változtak, együtt fedeztek fel mindent, osztoznak az élményekben – jó, mindenben azért nem, Áron például soha nem értette, miért szereti Emma a romantikus könyveket, Emma pedig azt nem tudja megfejteni, hogy miként rajonghat Áron a rockzenéért, de ezek csak apróságok. Ami fontos, abban ugyanolyanok, úgy ismeri Áront, mint saját magát. És most tudja, hogy nemcsak ő az, aki változott, hanem Áron is. Talán Áron is vár, csak míg ő Áronra, addig a fiú rá. Így aztán hallgatnak mindketten, mert félnek, hogy elijesztik a másikat, és eltávolodnak egymástól, amivel elvesztik az esélyt arra, hogy a másik is ráébredhessen arra, hogy szerelmes. Túlságosan is egyformán gondolkodnak.