Szívdobbanások

Szív-titok - 2. (Emma és Áron története)

2. „Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?"

Áll még a főpróba?

Emma nem is tudja, minek olvassa el újra és újra ezt az egyetlen kérdést, mikor már elsőre is megjegyezte, mégsem tudja magát visszafogni, a tekintete megint végigsiklik rajta. Válaszolnia kellene, tudja, mégsem képes rá. Mert mégis mit mondhatna?

Áron, aki mindig a biztonságot jelentette számára, aki mellett mindig önmaga lehetett, aki úgy fogadta el, ahogyan van, feltételek és elvárások nélkül, most teljesen összezavarja. És tudja, hogy amikor újra találkoznak, csak még rosszabb lesz. Nem fogja tudni, hogyan viselkedjen vele, és ez nagyon ijesztő.

Miért jelent ennyit az az átkozott majdnem-csók? És Áronnak vajon mit jelent? Meg kellene kérdeznie. Sose voltak közöttük tabuk, bármiről tudnak beszélgetni, miért érzi most zavarban magát? Végül is nem csókolták meg egymást, lehetne minden ugyanúgy, mint eddig. De Áron olyan furcsán nézett rá, aztán pedig elrohant, holott úgy volt, estig marad. Lehet, hogy őt is összezavarta ez a majdnem-csók? Lehet, hogy ő is akarta? Hogy most ugyanannyira zavarodott? Ha nem lenne az, talán nem kérdezte volna meg, hogy áll-e még a főpróba, hiszen akkor egyértelmű lenne a válasz. De úgy tűnik, Áron is bizonytalan. Vagy csak azért bizonytalan, mert látta, hogy néz rá, és őt nem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni? Áron idősebb, tapasztaltabb, talán pontosan felismerte a vágyakozást a szemében...

Emma felpattan a kanapéról, és fel-alá kezd járkálni. Előbb a bejárati ajtóig, majd a konyhaasztalig, és vissza. Muszáj tennie valamit, különben egészen biztos, hogy beleőrül a rengeteg kérdésbe és érzésbe. Az érzések rosszabbak, mint a kérdések. Ha csak eszébe jut az a pillanat, ahogy Áron közelebb hajolt, ahogy elveszett a tekintetében, ahogy érezte a lehelete finom cirógatását, Emma megint érzi azt a feszítő érzést a mellkasában, érzi a szédülést, és azt a nagyon különös és erőteljes húzást Áron felé, amit nem tud megmagyarázni, mindez pedig egyszerre csodálatos és rettenetes. Vajon mással is ugyanígy érezne? Alig gondolja ki a kérdést, máris rázza a fejét. Nem, mással nem, hogy miért olyan biztos benne, nem tudja, de attól még biztos. Érzi, hogy elpirul. Szeretné, ha Áron megcsókolná – hiába ismételgeti ezt magában, még mindig nehéz elhinnie, mert ez... képtelenség. Annyira zavarban van, hogy legszívesebben kisikítaná magából ezt az érést, mielőtt teljesen kikészíti.

Hallja, hogy a szülei jönnek felfelé a lépcsőn, vidáman nevetnek valamin éppen. Gyorsan a kanapéhoz szalad, felkapja a könyvet az asztalról (ezúttal figyel rá, hogy rendesen tartsa), és úgy tesz, mintha olvasna. Amikor belépnek, mindketten köszönnek, Emma mosolyog, és igyekszik úgy viselkedni, mint bármikor máskor, bár ez nagyon nehéz, mert lényegében hazudik most, nem szavakkal, de attól még hazudik, és ez rosszul érinti. Tudja, hogy mindent megoszthat a szüleivel, és eddig nem is félt őket beavatni a gondolataiba, most azonban annyira mély a zavar, ami egyre elveszettebbé teszi, hogy egyszerűen képtelen lenne beszélni arról, ami történt, és ettől csak még pocsékabbul érzi magát.

– Megyek fürdeni – mondja Kamilla.

Emma felpillant. Az apja az anyja kezét fogja, most magához húzza, és gyengéd csókot lehel a szájára. Ahogy Kamilla felnéz Adriánra, a tekintetében odaadás és szerelem csillog. Végigsimít Adrián arcán, mire a tenyerébe is kap egy apró puszit. Kamilla kuncogva fordul el, és megy a fürdőbe. Adrián Emmára mosolyog, és a konyhába lép.

A lány követi az apját a tekintetével. Elmélázva figyeli, ahogy megterít a vacsorához, ahogy lapított szendvicseket készít. Máskor felugrana és segítene, közben pedig együtt bolondoznának, de Emma most nem tudja magát rávenni arra, hogy megmozduljon. Adrián nem is hívja, mintha csak érezné, hogy most valami fontos zajlik a lánya lelkében.