Szívdobbanások

Bolond szív - 2. (Anna és Máté története)

Anna úgy érzi, a szíve virtustáncot lejt a mellkasában. Máté azt mondta, hogy gyönyörű. Nem kellene annyira elalélnia ettől a bóktól, mert nem valószínű, hogy Máté úgy gondolja, ahogy ő szeretné, ha gondolná, de mégse tudja megzabolázni az arcvonásait, szédült mosolyba görbül az ajka.

– Tényleg? – rebegi, és nagyon butának érzi magát. Annyira szánalmas, hogy megerősítésre vágyik, hogy hallani akarja még egyszer.

Máté halványan elmosolyodik, és valahogy furcsán néz rá.

– Tényleg, Napraforgó – bólint. – Nagyon szép vagy.

Máté tekintete végigsimogatja a testét, és Anna minden porcikájában édes bizsergést érez. Mert Máté úgy néz rá, mintha nagyon tetszene neki, amit lát. Lehet, hogy most már nem látja őt kislánynak? Hogy végre-végre észrevette benne a nőt is?

– Egyenesen káprázatos – súgja a fiú, de úgy, mint aki nincs egészen tudatában a szavainak, vagy legalábbis annak, hogy hangosan is kimondja.

Anna érzi, hogy elpirul, de nem bánja, mert a félhomályos folyosón Máté talán észre sem veszi, ha pedig mégis, igazából az sem tragédia, hiszen ismeri őt, tudja, hogy a legártatlanabb dicséret is pirulásra készteti. Csak azt nem tudja, hogy ha a dicséret tőle jön, a szíve is van dübörgésbe kezd, a gyomra pedig öklömnyire zsugorodik.

– Köszönöm – suttogja Anna.

– Nincs mit, ez az igazság – vigyorodik el Máté hirtelen, egészen úgy, mint aki delejes kábulatból szabadult, zavartan beletúr borzas, sötét hajába, majd újra a lány szemébe néz, és játékosság színezi derűsre a tekintetét. – A ma este után már aligha tudlak kisajátítani magamnak.

– Ugyan miért nem? – kérdi értetlenül Anna, hiszen a ma estét csakis Mátéval szeretné tölteni, és ha minden jól megy, így is lesz. Anna szíve már pusztán a várakozás gondolatára is izgatottan meglódul, pedig eddig sem egészen normális és kiegyensúlyozott ütemben vert. Pár óra múlva Máténak már tudnia kell, hogy összetartoznak. Pár óra múlva nem így állnak majd egymással szemben, pár óra múlva talán végre megkapja élete első csókját a fiútól, akibe már olyan régóta szerelmes. Csak pár óra – dobogja a szíve türelmetlenségtől hajtva.

– Mert a pasik le fognak rohanni – jelenti ki Máté, és Anna úgy érzi, mintha valami hangos csörömpöléssel összetörne benne.

De én azt akarom, hogy te rohanj le.

A lány elnyom egy keserű sóhajt, és természetesen nem mondja ki a benne durcásan összetorlódó szavakat. Talán megtenné, vágyik is rá, olyan nagyon, hogy úgy kell visszafognia magát, hogy ne kulcsolja a karját a fiú nyaka köré, és ne szorítsa a száját a szájára, de ehhez ő túl bátortalan és félénk, és ezen nem segít, hogy Máté hangjában nincs féltékenység, nincs vágy, nincs semmi, csak kedvesség. Ezek szerint még most sem látja őt igazán, a szemében még mindig kislány.

– Felnőttél, Napraforgó – pillant rá Máté gyengéden, és a két keze közé fogja a kezét.

Az érintéstől Annában mintha ezernyi villám cikázna szét szélsebesen, és már fogalma sincs, mit gondoljon. Akkor Máté mégis látja, hogy már nem kislány, csak egyáltalán nem találja vonzónak? De hát az nem lehet, hiszen nekik együtt kellene lenniük.

– Már egy ideje – súgja Anna, bár hogy miért suttog, azt nem tudja. Talán zavarban van. Annyival egyszerűbb lenne, ha végre nem kellene titkolnia, mit érez, ha nem kellene úgy tennie, mintha Máté érintései nem lennének rá hatással, mintha nem számítana, ha megfogja a kezét, mintha nem képzelné el napjában ezerszer, hogy milyen lenne, ha megcsókolná.