Szívdobbanások

Játszd el azt, hogy... (Lili, Noémi, Bence, valamint Zoé és Ricsi)

Lili úgy tesz, mintha aludna, nagyon egyenletesen lélegzik, és igyekszik, hogy véletlenül se nyissa ki a szemét, hogy ne is mozduljon, pedig ez nehéz, mert néhány elkóborolt hajszála csiklandozza az orrát. Hallgatja az édesanyja és az édesapja lépteit, amint ránéznek a testvéreire is. Megigazítják a takaróikat, ahogy az övét is az előbb, majd óvatos, puha léptekkel az ajtóhoz mennek, és lehelet-halkan bezárják maguk után.

Lili vár még pár másodpercet, aztán lassan kinyitja előbb az egyik, majd a másik szemét is, aztán gyorsan megvakarja az orrát, és elsöpri a kósza hajszálakat az arca elől. Visszatartja a lélegzetét, és fülel a kintről beszűrődő zajokra. Az édesanyja mintha halkan kuncogna, és az édesapja hangját is hallja. Lili nagyon szereti az apukája hangját, bár nem tudja, miért, mert bárki, akit eddigi élete során hallott, dallamosabban és hangsúlyosabban beszél, mint Ricsi, ugyanakkor senkinek sincs olyan kedves hangja, mint neki – talán csak a nagypapának, de neki egészen máshogy, mert az ő hangja mélyebb.

Mikor odakintről léptek zaja és a parketta recsegése szűrődik be, Lili ledobja magáról a takarót, és lábujjhegyen az ajtóhoz settenkedik. Mikor kiles, még épp elkapja, hogy Zoé és Ricsi kézen fogva elindulnak lefelé a lépcsőn. Nem megy rögtön utánuk. Mikor még kisebb volt, olykor túl hamar lopakodott utánuk, és akkor az apukája még nem játszott, csak ő meg a mama puszilgatták egymást és nevettek. Lili ezt nem akarja megzavarni, mert bár szereti nézni, mikor a szülei éppen olyan furán lágyan néznek egymásra, de ha idő előtt észreveszik, akkor Ricsi egészen más dallamot fog játszani, mint amit olyankor játszana, ha csak kettesben vannak Zoéval, márpedig Lili pontosan azt szeretné hallani.

Mindig tudja, hogy az apukája este zongorázni fog az anyukájának. Nem igazán tudja, miért, de ilyenkor a szülei egészen máshogy néznek egymásra, és a levegőt is betölti a várakozás remegő izgalma. Persze Ricsi nekik is bármikor játszik, ha kérik, de mégis más, amikor csak az édesanyjuknak játszik.

Lili imádja a zenét. Vannak halvány emlékfoszlányai kiskorából, egyik sem igazi emlék, de a zenét hallja. Csodálatos, megfoghatatlanul édesen ringató zenét. Bár erre Lili nem emlékszik, de a szülei azt szokták mesélni, hogy amikor először lábra állt, első útja a zongorához vezetett, majd mikor püfölni kezdte a billentyűket, és azok nem olyan szép dallamot adtak, mint amit megszokott, a fenekére huppant és sírva fakadt. Talán ez az oka, hogy a zongora és ő sosem jöttek ki jól egymással, nem úgy, mint a hegedűvel, amire Lili rögtön ráérzett, amint a kezébe adták – persze úgy, ahogy az édesapja, nem tud játszani, de azért nem tehetségtelen, csak éppen neki nem születnek a fejében hangok, de kottából bármit elhegedül, sőt, mindazt, amit Ricsi játszik, bármikor visszajátssza.

– Lili, én is menni akarok – szólal meg Lili mögött suttogva Bence.

A kislány bosszúsan megfordul. Bence pizsamában, kusza hajjal, de reménykedő tekintettel néz rá – Lili nagyon szereti az öccsét, de Bence sose állja meg, hogy ne kuncogjon meg nevessen. Bence egészen máshogy érti az apukájuk zenéjét, mint ahogyan Lili. A lány az érzéseket érzi ki belőle, Bence azonban megérti azokat a történeteket, amelyek a hangok mögött húzódnak, és állítása szerint az apukájuk néha nagyon vicces dolgokat játszik.

– De ígérd meg, hogy most nem fogsz nevetni – kéri Lili komolyan.

Bence lelkesen bólogat, aztán Lili mellé lép, és pici kezét a nővére kezébe csúsztatja.

Lentről tétován egy-egy hang szűrődik fel az emeletre, úgyhogy Lili maga után húzva Bencét kilép a folyosóra. Alig érnek a lépcsőhöz, amikor dobogó léptekkel utánuk szalad Noémi. Lili és Bence riadtan fordulnak felé, és nem győznek pisszegni.