Szívdobbanások

Bolond szív - 1. (Anna és Máté története)

(A történetet a Szív nélkül elolvasása után ajánlom. :))

Őrült vagyok, teljesen, totálisan hibbant – ostorozza magát Anna a szobája közepén állva. Már készen van egy ideje, és nem, nem fogja újra kinyitni a szekrényét, hogy az ajtó belső oldalára szerelt tükörben még egyszer ellenőrizze, hogy néz ki. Ezt megtette az elmúlt fél órában legalább hússzor, többször nem fogja, mert már így is a szánalmasság határait súrolja.

– Ne aggódj annyira, csini vagy – jegyzi meg a húga az ágyán terpeszkedve.

Éda természetesen egyszerre laza és összeszedett, és még zombinak kifestve is tökéletesen néz ki. Szakadt, halálfejes harisnyát, fekete, alul tüllös szoknyát és ujjatlan, picit bővebb pólót visel, amin mindenhol lyukak éktelenkednek, alá pedig egy vörös topot húzott, így egy kicsit olyan, mintha vérezne. És persze ott az elmaradhatatlan bakancs, mert anélkül Éda létezni sem tud. Az apjuk szerint Éda tökéletes rocker, és Éda erre nagyon büszke.

A sminkje is remekül sikerült. Éda arca sápadtfehér, a szeme alatt sötét árnyék, és egy elég nagy és csúnya vágás éktelenkedik a szemétől egészen az álla vonaláig, ami teljesen úgy fest, mintha egy még eleven seb lenne. A nyakán több lilás harapásnyom és karmolások, bár ebből meztelen karjára is jutott bőven.

Ráadásnak Éda a haját két copfba fogta, ettől kicsit kislányos, bár a legviccesebb, hogy olyan hajgumit kerített, amin egy aranyos mosolygós napocska van – a feketén és a vörösön kívül ez az egyetlen szín rajta.

Anna nem öltözött zombinak, mert ma szép akar lenni, olyan szép, amilyen még sose volt. A szülei próbálták rábeszélni, hogy ha már színpadra lép ma, legyen ő is zombi – végtére is halloween van –, de Anna megmakacsolta magát. Ha minden jól megy, ez lesz élete egyik legszebb estéje, szóval nem zombiként akarja átélni. Ezt végül a szülei is belátták, bár azért ők zombinak öltöztek. Anna még nem látta a jelmezüket, mert bezárkóztak a szobájukba, és csupán a hangos nevetésük hallatszódik ki olykor. Anna kíváncsi rá, hogy fognak festeni, bár a szüleit ismerve biztos teljesen vadul és őrülten.

Annával régebben előfordult, hogy úgy érezte, kicsit kilóg a családjából. Nem mintha nem halmozták volna el mindig odafigyeléssel, gondoskodással és szeretettel, de ő valahogy mindig egy picit visszafogottabb és szelídebb volt, mint a szülei vagy akár Éda. Mintha hiányozna belőle valami, ami bennük megvan.

Egyszer, még egészen kicsit volt, talán nyolc- vagy kilencéves, amikor bánatosan azért pityergett, mert ő nem mert lesiklani a szánkóval egy akkor nagyon meredeknek érzett lejtőn – pedig Éda egyáltalán nem félt, sőt, egyedül ülve akart lesiklani, és amilyen ravasz volt mindig, majdnem sikerült is neki, de az utolsó pillanatban az apjuk mégis nyakon csípte.

Anna félrehúzódott, és nem is akarta, hogy észrevegyék, de persze a szülei megtalálták, mert mind az édesanyja, mind az édesapja valami nagyon fura és rejtélyes képességgel rendelkezik, és mindig megérzik, ha valami bántja. Aznap mindketten odamentek hozzá, és mikor ő szipogva bevallotta, mi baja, az apja nevetve az ölébe kapta, és az orrához dörzsölte az orrát. Ettől Anna mindig kuncog, mert annyira kedves és vicces gesztusnak találja.

Utána Krisz kifejtette, hogy ha tetszik neki, ha nem, minden egyes apró és huncut porcikája hozzájuk tartozik, és nélküle a családjuk nem lehetne olyan, amilyen. Aztán töprengve, komolyan nézett rá, egészen úgy, ahogy csak egy felnőttre szoktak nézni a felnőttek, nem pedig egy gyerekre, és halkan azt mondta, hogy Anna olyan, mint amilyen az ő édesanyja volt. Anna nem ismerhette Hannát, sokkal korábban elhunyt, mint ahogy ő megszületett volna, de ez után a kijelentés után persze mindent tudni akart róla.