𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》5

Fél órája énekelnek a fiúk. Voltam már koncerten, ám azok eltörpülnek ezmellett. A fénybeállítások pedig lenyűgözőek. Minden dalhoz más-más féle van  beállítva. Némelyik dal engem is megfogott. Ugyan nem toporzékoltam úgy mint a többi rajongó, de én is megengedtem egy kis ritmust a testemnek. Ez nem olyan volt mint mikor elmegyünk Delia-val bulizni. Ez sokkal másabb volt. Itt sokkal több energia szabadult fel. Hallottam Connor kis balesetéről, látszólag még nincs túl rajta. Nem mozog annyit mint James, vagy Bradley. Az utóbbit említve, őszintén bevallom, hogy amióta utoljára láttam őt, azóta külsőre megférfiasodott. Mindannyian jóképűek lettek. Viszont Brad-hez viszonyítva én nem jelentek semmit. Hiszen ő…, ő… annyira más mint én. Sikeres karriert futott be. Zenész lett. Igaz, még ő is nagyon fiatal. Én pedig…, csak egyetemre járok és dolgozok, hogy fent tartsam a házat. A bátyjám nélkül elég üres, azonban Delia betölti az üres teret. Szeret nekem kiabálni az alsó szintről az emeletre. Főleg akkor amikor ő süt. Én inkább a főzés világát erősítem.
S ahogyan Bradley énekel, mese szép hangja van. Többször rá mosolyog a lányokra. Sok olyan énekes van akinek a próbatermen kívül is ragyogó hangja van, és ez a fiatal férfi közéjük tartozik. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyesmódon kiejteni a szavakat. Hangja egyszer sem bicsaklott meg. A koncert lassan a vége felé közeledik s én még mindig a napszemüvegben állva hol ugrálok, hol pedig állok mint a cövek. Úgy tűnik probléma mentes estém lesz. Reménykedem benne, hogy a továbbiakban is.
Ó, persze! Mégis kit áltattam ezzel? Magamat? Hát persze! Mihelyst megállapítottam a probléma mentes estét, Bradley egy intéssel Tirs-hez hívta a fiúkat.  Váltottak pár szót, mutogattak is, aztán visszementek a helyükre. A Barna vigyorral az arcán vette az irányt a szekciónk felé, bennem pedig megállt az ütő. Olyan gyorsan közeledett felénk, hogy szabadulni támadt kedven innen. Mindazonáltal nem tehettem semmit. Lányok sokasága fogott közre. A táskámban kezdtem kotorászni, hogy figyelme végül ne engem találjon el. Ámbár még a napszemüvegen keresztül is észrevettem, hogy egy árnyék ellenben mégis rámvetül.

— Hogy hívják a lányt, aki ráadául napszemüvegben van ilyen koncerten? - kérdezi és az egész arénát síri csend lepi be. Mindenki lélegzet vosszafolytva várja a választ. Itt a vége? Én erre nem állok készen! Hiába is minden tagadás, a mélységből régi érzések törtek fel, s a szakadék alján nem maradt semmi.  Óriási hiányt éreztem. Olyan mintha egy részem nem lenne meg. Továbbá feltétlenül szükségem lenne rá. Most egy szunnyadó parázshoz hasonlítanám magam aminek szüksége lenne egy kis pluszra, hogy lángra kaphasson s máris él. Delia mit sem törődve a némaságommal, megragadta a karom a Barna kinyújtott kezébe akasztotta.

— Na gyere szépen! - kapta el a hideg kezem s rántott is magával. A biztonsági őr segített felmászni a színpadra, hálas voltam neki. A fekete emelvényen állva, a négy srác előtt, szemben a több tíz ezres tömeggel; a szívem annyira gyorsan ver, minthogyha egy pallón állnék. Várva, hogy a mély, sötét tengerbe lökjenek. Félve a haláltól. A levegőm a tüdőmbe szorult, az ereimen látszott, ahogyan a szíven dolgozott. Leblokkoltam, nem mozdultam. Rettentően meg voltam illetődve. A lányok ekkor ám újra hangosan felsikoltottak. A legtöbben azt hiszem irigyeltek amiért én kerültem ide s nem ők. Most azt kívánom, bárcsak több erőm lett volna ellenkezni Delia-val szemben, s akkor ott lehetnék, a párbáim közt. A színpadot szemek ezrei figyelték. Delia-ra pillatva segítséget kértem tőle, de arcán a vigyor letörölhetetlen volt.

— Hogy hívnak? -  faggatózott Bradley, a mikrofont elém tartotta. Pillantásom a tárgya siklott, majd vissza rá. A barátnőmre néztem, a szemüveg mögött már rég sírt a lelkem. Delia biztatóan mosolygott rám. A lány bár tudta mit éltem át, nem foglalkozott vele. Úgy viselkedett mint egy elmebajos rajongó. Nem hibáztathattam ezért. Egyedül maradtam.

— Nem lesz semmi baj! - tátogta lassan és artikulálva, hogy megértsem.

— Hadd vegyem le! - hallottam meg a Barna hangját s időm sem volt ellenkezni, vagy elépni tőle. Kezében már ott tartotta a fekete napszemüveget. Istenem! Ha meglátja ki vagyok, nem tudom mit fogok tenni. Talán kiszaladok a backstage-be, hisz jelenleg az tűnik az egyetlen menekülő útvonalnak. Onnan majd a biztonságiak kitessékelnek. Remélhetőleg!
Kezéből a napszemüveg kiesett és az a padlón koppant. Mindez egy-két másodperc volt, a pillantásaink összetalálkoztak. Míg ő döbbenten meredt rám, én túlfűtött állapotban kipirosodtam. Pupillái óriásiak lettek, ami azt is jelentheti, hogy olyat látott meg amit szeret. Vagy csupán a fények miatt? Biztos ez az oka. Arcán vegyes érzelmek futottak át, íriszeiben egy kis meglepődöttség is volt. Elvette az ajkai elől a mikrofont s normál hangon megszólalt.

— Grace? - húzta össze a szemöldökét és közelebb lépett.

—  Szia! - köszöntem egy halovány mosoly kísétetében. Szemei ugyan olyan gesztenyebarnák, s csillognak ha  csak rám néznek. Sosem tudtam megunni, hogy őt bámuljam. Tökéletes fiú volt számomra, egészen ameddig el nem hagyott. Csak levél fogadott engem, benne azzal a kéz írással ami senki máséhoz nem volt hasonlítható.
A nagy momentumunkat Connor zavarta meg. Az ő tekintetében is a meglepődőttség jele látszott.

— Brad, folytatnunk kell a koncertet! - kocogtatta meg a barátja vállát.; — Szia!

Lomhán intettem neki.

— Kérlek menj hátra. - biccentett a backstage felé, s utat engedett nekem. Nem felelve semmit, hátat fordítottam nekik s szinte futva tettem meg azt a pár métert. Remegő lábakkal lépkedtem egészen a backstage-ben lévő nagy kanapéig. Idegesen leültem a bézs színű ülő garnitűrára, majd a perceket kezdtem számolni. Delia-ra volt szükségem,  vagy a bátyjámra. Sírhatnékom támadt, egyedül éreztem magam és a könnyeimmel küszködtem. Fájnak az elmúlt évek, amiket nélküle töltöttem. Szeretnék eltűnni innen. Nem akarok szembe nézni vele. Nem az bánt, hogy elhagyott, hanem hogy miképp tette azt. Nem azt a bánásmódót érdemeltem volna. Egy pofonnal kellene köszöntenem őt? Vagy álljak némán azt várva, hogy elmagyarázza a miértet? Akárhogy is lesz, nem adhatom meg neki, sem magamnak azt az örömöt, hogy eltekintek a tette felett. Az túl egyszerű lenne. Éreznie kell, hogy a döntése a lehető legrosszabb opció volt.