𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》7

— Hát ez ultra kínos. - szólalt meg Tristan, miután vagy más fél perce bámuljuk egymást a Barnával. Szinte farkas szemet néztünk, és azon agyaltunk, hogy vajon melyikönk fog előbb megtörni. Ha rám vár, akkor csak tessék! Én aztán nem mondok semmit. Felhúzott orral álltam a sarat. Ez a helyzet olyan mintha az óvodában lennénk. Valamit tett az egyik, mire a másik úgy haragszik, hogy inkább némát játszik mintsem hozzákelljen szólnia. Nos, talán nem kellene arra a szintre süllyednünk.

— Mindjárt jövök - szúrta közbe Joe és itt hagyott az együttesével. Remek! Az alakja eltűnt az egyik távoli ajtó mögött.

— Szia - feleltük egyszerre Bradley-vel. Tris-nek igaza volt, ez ultra ciki. Mégis mit kellene mondanom annak aki elhagyott? Ugorjak a nyakába vagy mi a fene? Ha akarnék is mondani valamit, azt nem a többiek előtt tenném. Ami volt, az csak ránk tartozik. Talán ők is sejtik mi lenne az, de jobb ha nem hallanák
Bradley szemei sajnálattal és bánattal voltak teli. Tekintete nem éppen azt suggalta mennyire boldog lenne, hogy itthon van, holott annak kellene lennie. A szülei biztos örülni fognak ha meglátják a fiúkat. Néhány alkalommal találkoztam velük, viszont az elég volt, hogy tudjam, feltétel nélkül szeretik őt.

— Azt hiszem rég találkoztunk. - köhintett egyett Connor, megtörve a már igazán kínos szituációt. Roppant hálás voltam ezért.

— Én is úgy hiszem. - tettem hozzá, s a nyakláncomat kezdtem birizgálni. Ez általában segít nekem a stressz vagy az idegesség leküzdésében. A vizsgák miatt kissé feszült, ideges és hirtelen haragú lettem. A sok stressz semmiképp sem jó az emberi szervezetnek, ezért azt valamilyen módón lekell vezetni. A bulizás sok gond alól szabadít fel, az alkohol pedig elfelejtetti őket. Másnap pedig minden vissza áll a régi kerékvágásba.

— Engedjen el, maga termetes vadállat! - kiabált egy női hang melynek tulajdonosát igen csak jól ismertem. Delia a karját húzogatta egy férfi mancsai közül. El is feledkeztem a barátnőmről!

— Gordon, hagyja csak. - intette le az őrt Bradley, a férfi elengedte Delia-t aki sietve hozzám rohant. Ölelést adott majd kezeimnél lefogva tanulmányozott.

— Jól vagyok, ne aggódj! - szorítottam meg bíztatásképp a kezét. Delia óvatosan húzódott vissza s szorosan mellém állt.

— Ki a kis barátnőd? - szegezte nekem kérdését James, ámbár ezt inkább Delia-hoz intézte, eközben a lányra is  kacsintott, aki előzetes válaszképp felkuncogott.

— Drága, nálam ez nem jön be. – Delia lemondóan vergette meg James vállát, McVey bátorsága ezzel ellenben nem csappant meg. A fiú készült valami csipőset visszaszólni, s tudjuk, hogy ha James elkezdi, addig nem áll le, míg győztesen nem jön ki belőle.

— Fiúk, ő Delia Shaw, a barátnőm. Tulajdonképpen csak miatta vagyok itt. Del, ő James, a zöld szemü isten. Mellette Tristan, a szőke Big Ban Torony. Ő Connor, a piercing srác. Végül pedig, Bradley, a törpe. - mutattam be őket - részletesen - egymásnak. Úgy gondoltam jobb egy kis jellemzést is adni róluk, hátha Bradley rossz néven veszi a magáét, s láss csodát, a kis bosszúm nyert ügyet kapott.

— Csak Brad. - javított ki az utóbb említett személy; — És mellesleg nem is vagyok törpe. Átlag magasságú vagyok. - szegte fel az orrát.

— Ja, ahogy gondolod haver. - paskolta meg James a barátja vállát, aki mérgesen verte ki a szöszi kezét a személyes teréből.

— Még egy taggal bővült a csapat. Mindegy, ez nem fontos. Srácok..., hogy is fejezzem ki magam... - Joe jelent meg a fejét fogva, s elgondolkodba beszélt, nem találta a szavakat melyek megfelelőek lennének. Ismerem ezt az arcot. Jace is hasonlót vágott amikor közölte, hogy kimegy Amerikába, mert számomra ez rossz hírt. Az jelentette, hogy az egyetlen közeli támaszom elmegy s nem kis időre. Jonathan a tengerentúlon él, már évek óta. Viszont a rosszból annyi jó származott, hogy a családi ház az enyém lett. Ezzel kárpótolt. Soha nem lesz szívem eladni, ahhoz túl fontos nekem és Jace-nek is. Az összes emlékünk abban a két emeletes csodában van. Apa egyik építész barátja tervezte és építette meg, anya javaslatokat tett, hogy mi hol legyen. Annak alapján lett a ház.

— Csak bökd ki. Csak nem lehet olyan rossz. - noszogatta Connor a férfit, bizakodóan s egyben tartva a választól.

— Oké. Az előbb értesített a rendőrség, hogy az apartman amit kibéreltünk kiégett. - Joe valószínüleg rosszul érezhette magát a hír közlését illetően. Az arckifejezésén nyilvánvalóan látszodtak a kiülő érzelmek.

— Tessék?! Mégis mi történt? Megint szállodában kell aludnunk? - szabta félve Connor a menedzserjüket. Az értetlenség nem csak ő, de mindannyiónk arcára kiült. Bennem az is kérdést vetett fel, hogy mi a baj a szállodával? Az talán sokkal kényelmesebb lenne.

— Gázszivárgás volt az egyik alsó lakásban. Sokan megsérültek.. -  magyarázta Joe gond terhelve, aztán  elborzadva folytatta; — A kis srác, akivel találkoztunk, ő sem élte túl.

— Édes Istenem! Nem tudom mit mondhatnék. Az a gyerek ártatlan volt - Tristan elszörnyedve állt a lábán, szemeit összeszorította egy pilllanatra. Eltudom képzni, hogy min mehetnek keresztük azok akik elvesztették ebben a családtagjaikat. Egy családtag, barát, legyen az csupán egy ismerős a szomszédból, bárki elvesztése szörnyű. Megértem, hogy a élethez hozzátartozik az is, hogy egyszer elmúlunk, de így? Miféle hülye terv része ez Istentől? Nem vagyok már hívő vagy ilyesmi, de néha felteszem magamnak a kérdést: miért?. Gyerekként hittem abban, hogy minden okkal történik és minden rossz valami jónak a kezdete. A szüleim halála olynyira borzasztó volt, hogy már abban sem hiszek, hogy valaha túl juthatok az áltélteken. Részemről csak annyit tehetek, hogy együttélek az emlékekkel.

— Nagyon sajnálom! De Joe..., akkor hol alszunk? - harsogta az egyértelmű kérdést Bradley. A kérdése talán nem tűnt megfelelőnek a pillanat miatt, viszont jogos felvetés volt. Tennem kéne valamit, nem? Segíteni rajtuk..

— Mehetnénk szállodába is? - vetette fel ugyan az ötlelet James, azonban Joe leintette őt.

— Lehetne, de emlékezz csak, nem lenne túl jó ötlet. Múltkor még az órad is elvitték, és az én telefonomat is. - mondta komoran a férfi s elgondolkodva rám pillantott. Szemei segítséget kértek. Nem muszáj ezt megtennem. Igaz, hallottam az esetükről hírekben, de ez nem hatalmazza fel őket, főleg Bradley-t, hogy az otthonomba engedjem őket. Évek teltek el, talán már nem szeret engem. Az hogy én még érzek valamit iránta, nem kell tudnia.

— Gyertek hozzám. A ház szinte üresen áll - megköszörültem a torkomat, s hajamból egy tincset hátra símítottam, és hiába vontam vállatt, feszélyezve éreztem magamat. Anyuék óta nem sok vendégem akadt. Delia napi szinten átjött hozzánk. Jace hagyta, hogy a barátnőm nálunk töltse a szüneteket. Így tehát sokszor kártyapartiztunk. Ennek tetejében, Jace is vette a bátorságot és áthívta néhány barátját. Olyan jól mulattam a társaságban, hogy elfeledkeztem a gondjaimról. Delia-val szinte a húgaiknak tekintettek minket. Alkalmanként összefutok egy-két barátjával, és időnként jól elbeszélgetünk. 

— Komolyan beszélsz? - Connor mosolyra derülve kérdezte és úgy tűnt ez az ötlet megnyugtatta. James és Tris meg sem várva a Barna véleményét, Connar-al és Joe-val már eldöntötték.

— Nem lenne gond? - tekintett rám Joe, s egyszeriben még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Őszintén? Igen, az lenne! Bár szívesen kimondtam volna a véleményemet, a fiúk többsége már beleélte magát. Nem szívhattam vissza. Lemondóan mosolyt varázsoltam magamra mintha minden tök rendben lenne.

— Nem de hogy. - a hamis mosolyom mögé bújva hazudzam. Delia keze a hátamra simult. Ő már annyira ismer mint Jace. Tudja mikor füllentek, mikor van rossz kedvem és minden hasonló dolgot. Azonban ritkán hazudok. Sosincs okom rá, vagy jobbnak látom az igazságot közölni, viszont ebben az ügyben ez most nem lehetséges. Azt kell látniuk, hogy a múlt a múltban maradt és semmi köze a jelenhez, vagy a jövőhöz. S ki tudja, talán még magam is így fogom gondolni.