𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》31

Valamikor két héttel ezelőtt Bradley a hátam mögött egyezkedett Sam-el. Én végeztem a munkám mit sem sejtve kettejük szövetségéről. Majd Bradley tegnap délután bejelentette, hogy meglepetése van a számomra. Nem mondta el, hogy mi az, hiába faggattam őt.
S

itt vagyunk.
Nevetve futottam a vőlegényem elől, mialatt ő nedves testével üldözött. Rajtam törtfehér ruha, amit ha víz ér átlátható lesz. Ezért is kapkodom a lábaim. Hátra pillantottam a vállam felett, s megtorpantam. A fákkal és bokrokkal tarkított mező közepén álltam és Bradley-t sehol sem láttam.

— Bradley! – kiáltottam, ám barátom nem válaszolt. Ismét nevét kiáltottam, de ezúttal sem jött semmi válasz.

A kétségbeesés urrá lett rajtas s ezt csak tetőzte, hogy a Nap már nyugóvóban volt, s perceken belül sötét borul a tájra. Megindultam visszafele, követve a lelapított füvet amit testsúlyom okozott. Számoltam a lépteimet, s jobb mutatóujjammal letöröltem egy kibuggyant könnycseppet a jobb szememből. Egy kósza hajtincs a szemembe lógott, ezt pedig szipogva tűrtem fülem mőgé. Szerencsémre vízálló szempillaspirál díszítette a szememet. A talpamat már szúrni kezdte az elsárgult fű. Már percek óta sétálhattam, mikor meglátva a tóparti ház fényét, ajkaim mosolyra húzodtak. Azt hittem, hogy eltévedtem ebben a csendes erdőben. Lépteimen gyorsítottam s elértem a tó melletti tisztásra. Mögöttem egy faág reccsent. Ijedten fordultam meg a tengelyem körül, s körbe néztem. Két szempárt szúrtam ki a bozont mögül. Szívem gyors iramot diktált a mellkasomban. Próbáltam a levegőt lassabban venni, s nyugtatni magamat, hogy nincs félni valóm. Hátráltam pár lépést mire egy őz bukkant fel. Lábaim földbe gyökereztek, s úgy csodáltam az állatot. Szándékomban állt megsimogatni őt.

— Megvagy! – ölelt át hátúlról Brad, tette felettébb megrémisztett. Mintha a semmiből termett volna itt.

— Te idióta! – szakadtam ki karjai közül, s megfordulásom után mellkasom csaptam őt. Szemeim szikrákat szórtak amiért megijesztett s azért mert elijesztette a nemes állatot.

— Aú! – tette mellkasára kezét, ezzel ezzel túl játszva szerepét.

— Hol voltál? – kérdeztem mit sem törödve az előbbivel.

—  Kivancsi voltam mihez kezdesz nélkülem. – fonta maga előtt keresztbe a karjait, szája mosolyra húzodott. Szemeimet forgatva kikerültem őt, s duzzogva megindultam a faház felé.

— Haragszol rám drágám? – kapott kézfejem után s csókot nyomott rá mielőtt elránthattam volna.

"Áh dehogy! Csak épp egyedül hagytál a semmi közepén! De kössz, jól vagyok."

—  Én nem . . .

Fogalmam sincs, hogy épp mibe kezdett bele, mert épp kigáncsoltam őt, így teljes testével előre bukott, be a magas fűszálak közé. Nevetésemet vissza nem fojta álltam előtte. Hajamat ismét fülem mögé tűrtem s lehajoltam hozzá.

— Na most hogy érzed magad drágám? – hangsúlyoztam ki az utolsó szót s úgy vigyorogtam le rá.

— Csodásan! – tápászkodott fel a fűből, s semmi szó nélkült elindult. Én utána eredtem, s elé állva megállítottam.

— Még te vagy megsértődve? Egyedül hagytál a semmi közepén! Azt hittem, hogy valami bajod esett. Totál megrémítettél! – vágtan hozzá dühösen, mindezt jogosan.