𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》14

Jellemző arra a két Isten verte majomra, hogy képesek megállás nélkül videójátékozni. Ezt értem a 'szőke' hercegekre. James régen nagyon szerette a videójátékokat, és ebbe Trist is belevonta. Délelőtt is  játszottak, ezt onnam tudom, hogy James a fenekével hívott fel és egy ideig hallgattam ahogy káromkodva kommunikálnak Trisszel. Az utóbbi vesztett ezért   visszavágót követelt. James megesküdött, hogy gyorsan lezavarják. Azonban több perce rájuk várunk.

— James Daniel McVey és Tris Oliver Vance Evans! Nem szólok még egyszer! - kiáltoztam bejárati ajtóból be a házba, egészen a nappaliig s egy helyben toporzékoltam. Kissé váradt voltam, így a kedvem hol jó volt, hol pedig durcás.

— Nyugi Grace! Ezt a játékot mindjárt befejezzük. - halladszódott a válasz James szájából. Erre csupán a szemeimet forgattam, hisz McVey szavai megbízhatatlanok. Nagyot sóhajtva dőltem neki az ajtófélfának, vagyis tettem volna, ahelyett mellé dőltem, hacsak a Barna el nem kap. A karjaiba estem. Szó szerint. Ez mennyire gáz! Egymás szemébe néztünk. Azt hittem, hogy rám fog mosolyogni és puszit fog ad a homlokomra, ám mit is képzeltem. Nem tehetne ilyet, a kapcsolatunk csupán baráti. Semleges arccal felállított, s karjaiból kilökött.

— Kihozom őket. - dörmögte az orra alatt, s bement értük. Néztem az alakját amint eltűnik a nappaliba menve, és pedig mély levegőt véve az égnek emeltem az arcomat. Égtem a vágytól, hogy érezhessen a kezeit a testemen, még sem tettem érte semmit.
Nem sokat vártam. Fél perc lehetett talán, és az ajtóban James és Tris jelent meg, majdnem orrabukva egymásban. Mögöttük a Bradley állt. Kitolta őket az ajtón, én pedig kulcsra zártam azt. Mögöttük kullogva mentem a kocsikhoz. Ők Connor Hyundai terepjárójába ültek, én Delia-ékhoz, a saját kocsimba. Elkell ismernem, hogy nagyon szép autója Connornak. A motorja is elég jó lehet a hangja alapján. Apa csodálattal vizslatná a motornak részeit. Ő mindent tudott róluk. Sokat tudna mesélni, a kedvence az 1967-es Chevrolet Impala, abból is a fekete. Egyszerűen oda volt érte, ahogy Jace is. Apa mindent megtanított a bátyjámnak, Jace peeig nekem adta át a tudását. Az úton a moziba szüntelenül csak apa járt a fejemben. Elgondolkodtam azon, vajon milyen butaságot művelt volna a ballagásomon amivel kínos helyzetbe hozhatott volna. Nem mondtam ki de Jace tudta, hogy boldoggá tenne az apa-féle kínos szitu. Így a bátyjám megtette helyette is. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire kínos volt az egész évfolyam előtt, csak hogy ez kellemes emlék. Jó szívvel emlékszem vissza.
A mozihoz érve a parkoló helyekből alig egy-kettő maradt szabadon. Gyorsaságomnak köszönhetően enyém lett az egyik hely, velünk szemben Connornak sikerült leparkolnia. Delia már a neten megvette a jegyeket, tehát könnyed mozdulattal mutatta fel a telefonját a jegybeszedőnek. Az aulában találkoztunk a Cox testvérpárral.

— Hát itt vagytok! Azt hittem Delia csak ugratott a mozival. –Theo kukoricát rágcsált, s vélhetően itt vannak már egy ideje.

— Ugyan, sosem szivatnálak. A végén még háborúba kezdünk. – nevette el magát a barátnőm mire Sam és az én szám is mosolyra húzódott.

— Ez valami belsős poén?

— Még szép! – helyeselt a fiatal Cox James kérdésére; —Amikor előszőr találkoztam a fekete ciklonnal, olyan személynek tűnt aki rühelli a szivatásokat, de tévedtem. Durván visszacsapott, egy egész hónapon át tartott mire megegyeztünk a tűzszünetben. Azóta is tart.

Eleinte izzott a levegő kettejük között, ám rájöttek, hogy csak barátoknak tökéletesek. Sam és én röhejesnek tartottuk a kis csete-patéjukat, azonban külső szemmel nézve is szórakoztató volt. Theo a tűzszünetet kiemelve a barátnőmre bökött, hogy tisztában legyen a lány a ténnyel, a szünet még most is tart. Delia ajkain ravaszdi mosoly bújt meg. Hát én azt hiszem a tűzszünetnek hamarosan vége.

— Nem is mondtam, hogy ilyen jó fej barátod van. - szegezte megszólalását hozzám James, mire vállat vontam. McVey folytatta volna a sztorizgatást, ám én csendre intettem és felvetettem a kaja vásárlást. Egy egyöntető igen feleletet kaptam és sorba állva mindenki vett kukoricát és italt. A pénztárcám a kocsiban maradt, Bradley pedig ragaszkodott ahhoz, hogy helyettem fizessen. Anya azt mondta, ha valaki örömmel tesz meg valamit a másik helyett, az a gondoskodást jelenti. Én ebben nem voltam túl biztos, talán udvariasságból is tehette. Hiszen nem vagyunk együtt, azt hiszem barátok vagyunk. De az a csók, ha csak arra gondolok, a barátság fogalma is elvész a levegőben, és valami más veszi át a helyét. Ha tippelném, se tudnám mi az. Mindenesetre, örültem a kedvességének. Hiányzott az arpó szemkontaktusokkal való beszélgetéseink. Lauren néni, amikor még nem volt tudomása Bradleyről, mindig a saját tapasztalát mesélte el. Végzősként ismerte meg az első szerelmét, aztán az egyetem szétválasztotta őket, s évek múltán a véletlennek köszönhetően ismét találkoztak. A nénikém megfogadta, hogy az után soha nem ereszti el. Vajon nekem is ezt kellene tennem? Hagyni a fenébe a múltat, és csak előre tekinteni?
"A film hamarosan kezdődik, kérem fáradjanak be". Ez nekünk szólt, tehát az egész bagázs egy emberként vonult be a terembe. Az egész baloldali hátsó sor a miénk volt. Vagyis mind a nyolcan elfértünk egy sorban – a Vamps fiúk, Delia, én és a Cox testvérek. Bal odalamon Connor, jobb oldalamon Bradley ült, így beszorítva két hím közé. Felálltam azzal a szándékkal, hogy helyet cseréljek a fülbevalós sráccal, de a Barna elkaptaa csuklómat, s  visszarántott székbe.

— A-a! - lebegtette meg előttem mutatóujját. Mérgesen pillantottam rá de ő csak mosolygott rajtam. Otthon szinte semmibe se vesz, most meg játszik velem. Mi ütött belé?

— Idióta! -  vágtam hozzá puffogva, halkan, s keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, hogy duzzogjak de megéreztem a kukorica illatát. A tartóból az ölembe vettem a dobozt és csipegetni kezdtem. A pillanatnyi haragom elszállt. Az eddig  halvány fényt nyújtó lámpák elsötétültek. A szemem a filmvászonra vándorolt, ahol a 20th CENTRY FOX logója jelent meg nagy hanggal, a Deadpool kezdetét vette. Ryan Reynolds egy isten! Habár a film nagyjából a felénél járhatott, én úgy éreztem, hogy számomra itt a vége. A  szemhéjaimat túl nehéznek találtam, fáradt vagyok és ebben a sötétben, csak még inkább nehéznek bizonyult a filmre koncentrálni, pedig nagyon szerettem volna. Bradley észrevehette a bóbiskolásomat, mert közelebb húzódott hozzám.

— Hajtsd csak a vállamra. - suttogta, mire ellenkezés nélkül tettem amit mondott. Régi emlékek elevenedtek meg az elmémben amik hatására meggondolatlanul, fél álomban elszóltam magamat: szeretlek. Ha ilyet tettem, talán igaz az állításom. Úgy vélem, nehezebb lesz együtt élni srácokkal mint gondoltam; mert bizony nem említették, hogy elmennének.