𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》11

Az út során, míg ő szemeit szorosan előre meresztette, addíg néha lopva rá-rá pillantottam. Megfigyeltem göndör tincsit, arca vonalát, a bőre tisztaságát, és a pilláit ahogy lecsukja őket, majd felnyitja. Olyan látványt nyújtottunk mintha az idő kihagyott volna, és ott folytatnánk ahol abba hagytuk. Szép lenne. Kézen fogva sétálnánk át a suli folyosóján, kezemet belebújtatnám az egyenruhája zsebébe és könnyed mozdulattal elvenném tőle a zselés cukorkáját. Minden nap volt nála egy maroknyi, és ahelyett hogy átnyújtotta volna, hagyta hogy inkább elcsenjem tőle. Ez is egy volt a kis játékaink közül. Nem felejtettem el semmit ami együtt csináltunk, vagy a fura, aranyos szokásait.

— A sarkob állj meg kérlek! - mutattam a Starbucks-ra, aminek az épülete tökéletesen illetett a környezetbe. Mellete hasonló nagyságú üzletek sorakoztak fel. Ez St.Nate utcájának egyik legforgalmasabb környéke. A közelben egy egyetem is épült pár éve, oda járok most én is. Bradley keresett egy szabad parkoló helyet, és beállva leállította az autót. Csöndben meredt maga elé, nem nézett rám. Szívem szerint egy csókot nyomtam volna bőrére köszönenképp, ám a józan eszem megállított ebben.

— Köszönöm! - néztem feléje egy elrejtett mosollyal az ajkaimon s pillanattal később már kint is voltam a kocsiból, s a bejárat felé igyekeztem. Nem néztem vissza, vagy vártam meg a reakcióját. Gyors léptekkel közelítettem meg a bejáratot. Ahhoz érve hallottam amint a kocsi ajtaja becsapódik és léptek zaja hasított a levegőbe. Nem törödve ezzel, bementem. A kis csilingelő csengő - ami az ajtó felett kapott tisztes helyet; - mint mindig most is jelzete, hogy jött valaki. Sam azonnal a hang irányába kapta a kócos fejét, ahogy láttam, ismét mérges rám. Én azonban egy vidám vigyort villantottam és elindultam a dolgozóknak fentartott öltöző felé, de Bradley elkapta a karomat. Nem tudtam mire vélni a tettét.

— Hova mész? 

 Szemében látni lehetett a féltékenység apró tüzeinek  jeleit. Ha rá kérdeznék, biztosra veszem, hogy zavarba hoznám. Sosem beszélt nyíltan az érzésiről, abban az időben én igen, de mára én sem teszem.

 — Te féltékeny lennél? Sam-re? - húztam össze a szemeim, mindeközben lassan kihúztam a keze közül a vékony karomat. Bizsergett ott ahol megfogta s hiányzott az érintése.

— Ne nevettes! - legyintett, s arcát másodpercek alatt elöntötte a pír jellemző szine.

— Grace, hol voltál? - ért elém a szőke, majd méregetni kezdte a mellettem álló fiút. Feltehetően felismerte őt múltkor a tévéből. Remélem nem fogja firtatni, hogy mit keres itt, mert nem tudném értelmes válasszal szolgálni.

— A kórházban. Reggel Connor legurult a lépcsőn de már jól van és ő csak elhozott engem, – biccentettem a Barnára; — de már megy is. - feleltem, s próbáltam a szemeimmel jelezni Bradley-nek, hogy ideje indulnia, ám nem vette a jelzést, vagy ha igen, akkor direkt figyelmen kívül hagyta. Szemét!

—Hogy? Nálad laknak? - vizslatott Sam értetlenül, és láthatón meghökkentette a tény, hogy nálam vannak, inkább hogy Bradley-t beengedtem magamhoz. Ha valaki azt mondta volna pár nappal ezelőtt, hogy az első szerelmem és a barátai nálam fognak éjszakázni, képen nevettem volna. Most mégi ez a helyezte állt fenn.

— Hát, tegnap a koncert folyamán leégett a fiúk lakása, én meg kedvességemnek jeleként felajánlottam, hogy ellakhatnak nálam egy darabig. Reggel pedig Connor keresett engem az emeleten, de megcsúszott, így ügyességének köszönhetően legurult a lépcsön. - magyaráztam nagy vonalakban a történteket Sam-nek és tekintete enyhülni látszott. Bekell ismernem, a múlt ellenére, ezek az idióták most is fontosak a számomra. Nem hagyhatom őket magukra, azt hiszem szükségem van rájuk, ezt csupán magam tudom, nekik elmondani biztosan nem fogom.

— Értem, de akkor is felkellet volna hívj, hogy késni fogsz. - mondta megértően, mire elszégyellve magam behúztam a nyakam. Teljesmértékben igaza volt. Ez nem az első ilyen eset, megnyegetett már azzal, hogy végleg elküld, csakhogy túlságosan fontos vagyok neki és ez fordítva is így van. Jace mellett ő volt a második 'bátyjám', s miután Jonathan tényleg elment, ki a messzi kaliforniába, Sam itt volt. Persze Delia is, a legjobb barátnőm nélkül, elsüllyedtem volna a gyász tengerében.
Sam munkára intett és visszavonult a kasszához, így magamra hagyva Brad-del. Ő csak nézett rám, s én is rá. Végül én megtörtem a köztünk lévő pillanatnyi kinos csendet. Talán adom kellene egy esélyt? Újra kezdeni, de ezúttal csupán barátokként? Ez azt hiszem még menne is.

— Öhm,  négykor végzek, és mivel nincs itt a kocsim, ha szeretnél értem jönni akkor.... - össze-vissza makogtam zavarombam, próbáltam valahogy kifejezni magam, ellenben aligha ment. Mentésemre, a férfi közbe szólt.

— Rendben persze, és - harapta el a szót, ami a torkán akadt. Nyilvánvalóan elgondolkodott, hogy kimondja-e  azt amire gondolt vagy sem, úgy tűnt az utóbbinál voksolt. Engem érdekelt, mit szeretett volna, — Semmi hagyjuk. - fejezte be enyhén fenn hangon és a kijárat felé indult. Dühösnek mutatkozott, amit személy szerint nem tudtam hova tenni. Egy érzés arra késztetett, hogy ne hagyjam így elmenni őt. Meggondolatlanul utána fordultam s a karjánál fogva visszahúztam.

— Nem akarom, hogy így mennj el. - sütöttem le a szemeim. Nem tudtam rá nézni, látni a csillogó szemeit ahogy rám néz. Mindig így volt, szünet nélkül. Minthogyha valami csoda lennék. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért. Az erre vontakozó kérdésemet sosem tudtam feltenni neki, talán már nem is fogom. Bradley az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. A szívem őrült tempóban dobogott a mellkasomban, ennek ellenére holt nyugodt maradtam. Ez olyan pillanat volt amiben örökké élni tudnék. Ujjai érintései a bőrömön, a hátam szinte borsódzott tőle. Mindez a legjobb értelemben.

— Miért? - préselte ki a szót kiszáradt ajkain. Fűtött a vágy, hogy érezhessem őt.  Egyszerűen csak érezni akartam, az ajakainak ízét. Ahogyan az övéi az egyémhez érnek. Az a csodálatos érzés, amit úgy hívnak, hogy szerelem. Mi van ha soha nem fogok tudni túllépni rajta és az árnyéka örökké követni fog? Hogy fogok ezzel együtt élni?