𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》12

— Rendben persze, és - harapta el a szót, ami a torkán akadt. Nyilvánvalóan elgondolkodott, hogy kimondja-e  azt amire gondolt vagy sem, úgy tűnt az utóbbinál voksolt. Engem érdekelt, mit szeretett volna, — Semmi hagyjuk. - fejezte be enyhén fenn hangon és a kijárat felé indult. Dühösnek mutatkozott, amit személy szerint nem tudtam hova tenni. Egy érzés arra késztetett, hogy ne hagyjam így elmenni őt. Meggondolatlanul utána fordultam s a karjánál fogva visszahúztam.

— Nem akarom, hogy így mennj el. - sütöttem le a szemeim. Nem tudtam rá nézni, látni a csillogó szemeit ahogy rám néz. Mindig így volt, szünet nélkül. Minthogyha valami csoda lennék. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért. Az erre vontakozó kérdésemet sosem tudtam feltenni neki, talán már nem is fogom. Bradley az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. A szívem őrült tempóban dobogott a mellkasomban, ennek ellenére holt nyugodt maradtam. Ez olyan pillanat volt amiben örökké élni tudnék. Ujjai érintései a bőrömön, a hátam szinte borsódzott tőle. Mindez a legjobb értelemben.

— Miért? - préselte ki a szót kiszáradt ajkain. Fűtött a vágy, hogy érezhessem őt.  Egyszerűen csak érezni akartam, az ajakainak ízét. Ahogyan az övéi az egyémhez érnek. Az a csodálatos érzés, amit úgy hívnak, hogy szerelem. Mi van ha soha nem fogok tudni túllépni rajta és az árnyéka örökké követni fog? Hogy fogok ezzel együtt élni?
Nem tudok választ adni neki. Nem megy. Egyszerűen nem megy.  Azok a szemek, a csillogó szemei, amikben látom a reményt és a fájdalom ami szinte körül öleli a tekintetét. Pillanatokig lopva hol a Barna szempárjaiba, hol csókra éhes ajkaira néztem.  Mondanám, hogy ez pillanatnyi botlás volt, azonban... Éles szemének köszönhetően észre vette az apró akciómat.  Arca vészesen közeledni kezdett az enyém felé. Ez a pár másodperc is, mintha órák lettek volna. Puha ajkai előszőr súrolták az enyémet. Nem ellenkeztem, és a legnagyobb gond, hogy élveztem a csókját, pedig nem kellett volna. Olyat éreztem, amit már majdnem négy éve nem. Emiatt a tettem miatt, félek, hogy újra éjszakákat kell majd átsírnom miatta. Rövid töprengésemet az ajkai elválása zavarta meg. Homlokát az enyémnek döntötte. Szégyelltem magam, pedig nem kellett volna. Megfogadtam, hogy csak előre tekintek, ám a múltam itt állt előttem és én belegabalyodtam. Mégis mi a fenét kellene tennem ezután?

— Tudod mióta vártam arra, hogy ezt újra megtegyem? - súgta érzékien a kérdést, miközben az arcomat megsimította a tenyerével. Érintése rengeteg emléket felszabadított a ki fogdából, ellepték az elmémet. A szívem ismételten úgy vert a mellkasomban mintha ő is szabadulni vágyott volna.
Megvontam a vállamat nemleges válaszként, bár sejtettem, hogy csupán költőinek szánta.

— Attól a perctől kezdve, hogy tudtam, nem kellett volna itt hagynom téged. Nem úgy ahogyan én tettem. Én még mindig szeretlek téged, Grace. Effelől ne legyen semmi kétséged. - mondta közvetlen az ajkaimra mialatt a bal keze a derekamra csúszott. Megborzongtam menta illatú lehelletétől.  Ha én csókolnám meg, az azt jelentené számára, hogy még én is szeretem. "Szeretem még őt?" Vontam magam kérdőre, de azt hiszem a válasz elég egyértelmű lenne.  Igen, rohadtul szeretem őt. Megtettem, mert még én is úgy érzek. Megcsókoltam. Közelebb vont magához. Mintha újra tinik lennénk akik végre megnyílnak egymást előtt és kitárják a szívüket. Ott voltam abban az emlékben, kívülről figyeltem. Nyár eleje volt, a meleg miatt szoknyát és trikót viseltem. A tekintete folyton a mellkasomra siklott, hisz abben a korban csak egy valamire tudnak gondolni. Kínos volt neki amikor arcánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemeimbe nézhessen.  Az otthonomhoz közeli parkban voltunk, naplementekor. Aranylottak az íriszei ahogyan a Nap sugarai elérték őt. Olyan esetlennek tűnt, ám valójában nem az volt. Inkább én voltam az, ő előtte soha nem volt senki aki felkeltette volna az érdeklődésem. Emlékszem mikor hozzánk került matekra. Nekem kellett körbe vezetnem őt a suliban. Az egyenruhája úgy áll rajta, mintha valami magazinból lépett volna ki. A közelében sosem tudtam ép ésszel gondolkodni. Ott a parkban jöttem rá, hogy talán ő az akiről mindig szó volt anya meséiben amit gyerekkorunkban mesélt Jace-nek, és nekem. Így gondoltam, amíg levelével össze nem tört engem.
Hirtelen olyat érztem meg a medencémnél amit itt a kávézó közepén nem kellenne. Szívesen elidőztem volna a múltban, jobb volt mint jelenlegi valóság. Ne Bradley! Ne most, kérlek! Szólnom kell neki, akármennyire is kínos lenne a dolog. Megkell mondjam, azért nevetnékem támadt.

— Bredley, a... - mutogattam lefelé és felkuncogtam. Értetlenül nézett rám, ám hamar észbe kapott. Magam előtt láttam ahogy Allison és Scott a szekrényben van. A helyzet hasonló volt, csak ez egy kávézó, ahol ráadásul emberek is vannak.

— Basszus, én nem akartam. - vörösödött el az arca, s elhúzódott tőlem. Zavarában megvakarta a tarkóját, elfordult egy pillanatra, sóhajott egyet s visszafordul felém; — Akkor mi...mi van köztünk?

Igazán szerettem volna a karjaiba vetni magamat, másra sem vágytam, de a félelmem többséggel győzött. Hátrébb léptep, tartva a távolságot köztünk. Ennek így kell lennie.

— Nem, Brad. Sajnálom! Az tény, hogy még mindig érzek valamit irántad, de nem állok még készen arra, hogy mi újra együtt legyünk. - mondtam ki kereken mindazt ami most bennem kavargott, s tudtam, hogy ezzel megbántottam őt. Nem akartam, viszont én tényleg nem állok készen arra, hogy miketten újra egy párt alkossunk. A levelében mindent megfogalmazott. Tudom, de még értem. Tőle, az ő szájából akarom hallani, miért. Az a papír még meg van, miután elolvatam, széttéptem, aztán összeragasztottam. A mai napig ugyanott van eldugva. Nem vettem elő azóta sem. Ez a helyzet igazán szürreálisnak hatott, én és ő? Együtt? Mégis hogy gondolta ezt?

— Értelek, akkor majd jövök. -  zárta rövidre és a kijárat felé sietett. Mielőtt kilépett volna, rám mosolygott, és elment.  Rövid ideig néztem alakját amint elment az autóhoz, beült a járműbe, majd elhajtott. Az eszem folyton azt suttogja, hogy ez volt a helyes. Mi értelme lenne belefolyni a múltba és onnan folytatni? Kinek lenne az jó? Nincs kedvem végig nézni, hogy ismét kisétáljon az életemből. Egyszer már megtette. Nem egy filmben vagyunk ahol bármi lehetséges vagy az illető bármit megtehet. Én már azt se tudom, hogy mit mondhatnék még. Nekem annyira hiányoznak a szüleim, az anyám! Lauren néni is közel áll hozzám, akár csak a bátyjám, vagy Delia. Lauren-el sokat beszélgetek, de mégsen olyan. Persze sok mindenben számíthatok rá. A baleset után ide utazott, és mindenben segített, amiben csak tudott. Habár kétpetéjű ikrek anyával, a természetük és a jellemük azonos volt. Gyakran megemlíti, hogy úgy nézek ki mint anya fiatal korában. Csak is jó emlékeim vannak róla és apáról. Természetesen ők sem voltak tökéletesek mert minden házasságban vannak problémák. Azonban könnyedén vették az akadályokat. Náluk jobb emberre nem is nézhettem volna fel.