𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》10

Lebaktattam a konyhába, ám félúton majdnem legurultam a lépcsőn - valaki valamit kiöntött.  Épp időben kapaszkodtam meg a korlátban. A helységbe érve a színes cetli a hűtőn azonnal szemet szúrt.  Felismertem az üzenetet Delia betűiről: "haza kellett mennem, majd találkozunk! puszi Del!"

— Ah, ne már! -  összegyűrtem a cetlit és kidobtam, majd kinyitva a hűtőt, reggeli után kutattam.  Szötnyülködve realizáltam, hogy a reggelt egyedül töltöm a srácokkal. Lelkiekben már felkészültem, hogy itt lesznek, de valójában nem. Nem haragudhatok Delia-ra. Bármi is volt az ok amiért a lány elment, biztosan megoldja ha már nem kötötte az orromra.  Emellett remélem, hogy Bradley-nek van valami elintéznivalója, semmi szükségem rá, hogy úgy nézzen rám mint tegnap este. Tejet vettem ki, a hűtő melletti szekrénysorból pedig csokis müzlit. Jace előbb mindig a tejet öntötte a tálba, aztán jött a müzli vagy a gabonapehely. Én mindezt fordítva csináltam. Olyankor pszihonak neveztem őt, ő meg valami frappáns megjegyzést tett a kedvenc bögrémre amiből vagy teát ittam, vagy narancslevet, amihez éppen kedvem volt. Alkalmi vitákba fajultak ezek a reggelizések, viszont soha egyikönk sem vette komolyan azt amit a másik mond.

— Francba! - hallottam valaki mérges hangját, apró zsivaj, aztán csönd honolt. A hang cseppet sem hatott jónak, és sejtettem, hogy az illető későn vette észre a baj. Felkellett volna mosnom! A nappaliba siettem ahol  megláttam Connor-t a lépcső alján, felállni próbálkozott de elvesztve az egyensúlyát visszahuppant a szőnyeggel fedett padlóra.

— Hé, Connor! - melléje térdeltem, végül leültem és ölembe fektettem a fél testét. Nagyon erőtlennek tűnt és, talán fáradtnak? Nem is tudom, viszont kifejezetten sápadt volt.

— Téged kerestelek, de már meg vagy. - hunyorgott rám egy pillanatra, s azt követően a pillái lecsukódtak, nem mozdultak.

— Connor?! Ugyan, ne csináld ezt! Connor, ébredj! - arcát ütögettem puha mozdulatokkal, ám miután beláttam, hogy ez a srác nem kel fel, megijedtem. Sosem nem kellett senkin segítenem, soha nem kerültem olyan helyzetbe mint ez, ahol az ember azt se tudja mi tévő legyen. Vagy hogy mi ért történik az ami.

— Bradley! - kiabáltam az emeletre, remélve, hogy ide siet, hisz ő volt a legjobb barátja kezdetektől fogva, azonban  Tris lent volt, így hozzá előbb jutott el a hangom. Magam is meglepődtem mennyire ijedten hangzott. Az egyik ajtó mögül a szőke srác bukkant fel kómás tekintettel,  csakhogy amint megláttam a földön heverő zenész társát, nagyra nyílt szemekkel hozzánk rohant. 

— Mi az? Miért fekszik a földön, ájultan? - mutatott  Tristan Con-ra és egyből a ellenőrize a pulzusát; — Lassú. Hívom a mentőt!

Telefonját máris előkapta, én noha jelen voltam, csak az ölemben fekvőre összpontosítottam. Arcvonásai békések voltak, a bőre pedig sima. Megsimítottam az állkapcsavonalát és bámultam őt. Mackónadrág és kopott Rolling Stone-os pólót viselt. Ugyan nem lobbant lángra a szívem, de fura érzés volt bennem. Nagyon féltettem őt.
Még a közleledő trappolásokra sem emeltem fel a fejem. Mégis miért keresett engem odefent?

— Mondj már valamit Grace! Mi történt? - idegeskedett Bradley, miközben rántott egyett a vállamon. Feleszméltem és a Barnára néztem. Aggódó arca tökéletesen elárulta, hogy mennyire félti a barátját. Már feleltem volna neki, ám a mentő hangja azt jelentette, hogy itt vannak és pont jókor. James engedte be őket. Connor mellé tették a hordágyat, kérdezgettek hogy van valami gyógyszer érzékenysége és hogy mi történt előzőleg. Az előbbire a többiek feleltek, én az utóbbira. Figyeltem ahogy eszméletlen testét kitolják és a mentőautóba teszik, Bradley vele tartott. Connor-t a legközelebbi kórházba szállították. Tris vezette az autóját, az gyorsabb volt mint az enyém. Ideges voltam, épp úgy mint mindenkk más. 

— Maguk Connor Ball barátai, esetleg valamelyikük egy hozzázartozója? - kérdezte az elénk álló orvos, mire mind talpra álltunk.

— A barátai — vágtuk Bradley azonnal; — A szülei skóciában élnek. - tette hozzá.

— Értem. Az úrnak egy enyhe agyrázkodása van, és fájlalta a lábát. A Mozgásszervi Rehabilitációs osztályon van. A kórtörténete alapján a lába ugyan már meggyógyult de elvégzünk egy-két vizsgálatot. A 115-ösben fekszik. - tájékoztatott bennünket az orvos, majd követésre intett. Hallottam a balesetéről, nem lehetett kellemes. Lifttel mentünk fel, bepréselődtünk a kis helységbe, Bradley-vel szorosan egymás mellett álltunk. Kezemmel megéreztem az érintését, a szívem pedig őrült kalapálásba kezdett. Egy pillanatig hagytam magam elragadtatni az érzéssel, aztán gyors mozdulattal elrántottam a kézfejem. Az apró affér nem tűnt fel senkinek rajtunk kívül. A lift ajtaja kinyílt s egy emberként léptünk. Fellélegeztem amint megvolt a szabad mozgásterem. Ismét követve az orvost beléptünk egy kórterembe, ami csupa fehér volt, kivéve a két egy személyes kisfotelt, azok gesztenyebarnák voltak, így egy kis színt vittek a környezetbe.

— Srácok! Végre! - Connor megkönnyebültten lélegzett fel meglátva minket; — Hát, nem így terveztem a reggelem. - nevette kínjában elmagát a kórházi ágyon fekvő srác.

— Egyből gondoltuk. - paskolta James vállon őt.

— És mikor engedik ki innen? - kérdezte lényegretörően az orvost Bradley,  akit szemmel láthatóan kezd a kórházi szag megőrjíteni.

— Még egy napig bent tartjuk megfigyelésre, ha addig az eredmények nem mutatnak semmi kifogásolhatót, akkor már holnap. - mosolygott felváltva köztünk az orvos.

— Értjük, köszönjük! - köszöntem meg a többiek nevében is az orvos segítégét, aki miután tájékoztatott minket a beteglátogatásról időpontjáról, magunkra hagyott.

— Sam teljesen ki lesz akakva rám. – szóltam el magam, ezzel magamra vonva mindenki figyelmét.

— Nem hívtam fel, hogy nem érekbe időben dolgozni. - fejtettem ki az értetlen arcok láttán, mondatomhoz  keserű arc kifejezést is vágtam, majd készültem elhagyni a helységet, ám egy kar nem hagyott elmenni.

— Ki az a Sam? - kérdezte Brad rossz pillantásokkal megajándékozva engemet, a karomat hevesen rántottam ki a markából. Szikrázó szemekkel meredtem rá, semmi joga féltékenykedni. Főleg nem egy ilyen helyen, habár ez az ábrázata a szokottabbnál is helyesebbí tette őt. A hangjából kihallottam, hogy védelmezni akar, amire nekem semmi szükségem nem volt.

— A főnők helyettes a munkahelyemen. - egyszerűsíterttem le neki a dolgot, hátha így felfogja és békén hagy, hogy siethessek, ehelyett tovább feszítette a húrt.

— Elviszelek. - jelentette ki komoly tekintettel, én pedig szórakozottan felnevettem mialatt szofba kötöttem a borzas hajam.

— Ugye te sem gondoltad komolyan? Ne válaszolj! - tettem fel a mutatóujjamat, hisz tudtam a választ. Ő beléje is szorult annyi makacsság mint én belém. Őt sem lehetett eltántorítani a céljától. Lehet, hogy évek teltek el mióta utoljára találkoztunk de ismertem őt. Én voltam a titkai őrzői, s ez így fordítva is igaz volt. A bizalmam iránta azóta teljesen elveszett.