𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》17

Ideges volt? Dühös? Vagy pedig csalódott?
Az biztos, irritálta, hogy kikerülöm a válaszokat, melyeket nemhogy neki, még magamnak sem válaszoltam meg teljesen. Tudtam, de nem akartam elhinni s tudomásul venni sem mertem őket.

— Hagyj magamra! -  kértem ránézve és megláttam az  édes arcát.

Orcái enyhe pirosban pompáztak, egyértelműen dühös. Gesztenyebarna szemei pedig csillogtak, vágyott az elérhetetlenre. Arcizmai enyhén megfeszültek. Szavak lapulnak a nyelvén, de nem mondta ki őket. Összeszorította a száját. Nyilvánvalóan tudta, hogyha rossz szavakkal illetne csak rontana a helyzeten. Megkerülve a szitkozódást, más irányt vett.

— Miért? - hangzott el a kérdés, hangja ekkor még egész nyugodt volt; — Miért taszítasz el magadtól?! Miért nem hagyod, hogy jobb legyen a kapcsolatunk? - kérdezte immár fenn hangon és idegesen kezdett el ide-oda lépkedni. Szemeimmel követtem őt. Visszaszóltam volna valami csipőssel, de nem tettem. Nem szerettem volna veszekedni vele. Nem akarom őt dühösnek látni. Jobb volt látni azt a semleges, semmit mondó tekintetét. Azt, amelyik sem a reményt  sem a bűnbánat jelét nem sugározza. Újonnani találkozázunk óta mást sem látok rajta.

— Grace, kérdeztem valamit. Válaszolj légyszives! - torpant meg az ágyam előtt. Válaszra várva nézett le rám. Kezeit a nadrágja zsebébe csúsztatta. Barna haja rendezett volt, nem sokat foglalkozhatott vele. Homlokán apró izzadtság cseppek voltak jelen. Ideges volt, ez már biztos. Sokkal mint korábban. Azt hiszem ennyi volt, eddig bírtam csendben ülni.

— Mégis mit mondjak neked, ha?! Mit szeretnél hallani?

A gyomrom görcsebe rándult. Éreztem a testemben a növekvő forróságot. Jobb kezemmel megmarkoltam a  fehér takarót, ami eddig megnyugvást nyújtott.
Az apatól kapott gyűrűt szemléltem. „Szeress", állt rajta apró betükkel a felirat. Megtehettem volna. Sejtettem, hogy mit szándékozik mondani.

— Mondjuk, hogy te is szeretsz ? - tárta szét karjait, majd magatehetetlenül maga mellé engedte őket. Jobb csuklóján lévő kötött bordó-fekete karkötő esetlenül csúszott ki a pulóvere alól. Meglepett, hogy még most is viseli. Akárcsak Connor.

— Mintha az olyan könnyű lenne, nem?  - hangom alig észrevehetően megremegett. Ezalatt szemeim könnynbe lábadtak. Végül egy dagadt, sós könnycsepp szelte át az arcomat. Túl hamar engedtem el az erős énemet. A félelem amely azt mondta, hogy Bradley bármikor, ismét elhagyhat; sokkal erősebb volt. Ennek okán hazudnom kellett, nem szívesen tettem de ez jobb választásnak bizonyult. Meg kell tagadnom a szerelmet. Erőt vettem magamon és kimondtam:

— Én már nem szeretlek.

Nehéz volt, magam is alig hittem el a saját szavaimat. Hamis állításomat mindenbizonnyal ő sem akarta elhinni. Bízott abban, hogy hazudok. Leglábbis bízni akart benne. Bízott, hogy még szeretem; íriszeiben ezt láttam.
A kórterem ajtaja hirtelen nyílt, megszakítva az romlott pillanatot. Mindketten odakaptuk a fejünket. Reméltem, hogy a bátyjám lép be azon az ajtón, azonban nem ő volt. Ő nincs is a városban, vagy az országban. A szőke barátom az. Amint meglátta könnyes szemem, s arca elkomorodott.

— Egy hete sem vagy itt, és máris sír miattad. Gratulálok! - mondta merő szarkazmussal hangjában, s tenyerét 'dicsérően' összecsapta, fejét ingatva megkerülte őt. A fogadott bátyjám, ha illethetem Samet ezzel a kifejezéssel, az ágy másik oldalán foglalt állást.

— Hagyd, csak beszélgettünk. - intettem le a Coxot. Sosem tudtam neki hazudni. Túlságosan jól ismer már, enneknellenére mégsem firtatta, hogy mi is történt itt valójában. Ezért pedig hálás voltam neki.