𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》22

Egész vacsora alatt feszengtem. Frusztráló volt Bradley-vel szemben ülni. Eddig nem fordítottam nagyobb figyelmet rája, de ma... Valahogy más volt. Talán azért mert megbocsátottam neki, s ő szabad utat látott annak reményében, hogy visszakaphat. Viszont én eltüntettem a vágyát. Igen szándékos volt, és emiatt megbántódott, ám most vagyok azon a ponton, hogy képes lennék ténylegesen megbírkózni azzal a ténnyel, hogy elhagyott, s nem keresett többet. Én próbáltam minél kevesebbet hallani és látni róla, viszont  egyáltalán nem volt könnyű. Eleinte egészen egyszerűnek bizonyult a dolog. Amikor megjelent az első daluk a 'Can We Dance', olyan érzést keltett bennem mintha nem lenne önmaga, mitha részegen írta volta ezt a dalt, valaki másnak. Olyanhoz akivel gyors kapcsoltatot akart.
"I talk a lot of shit when I'm drinking, baby
I'm know to go a little too fast
Don't mind all my friends , I know ther're all crazy
But they're the only friends that I have
I know I don't know you
But I'd like to skip the small talk and romance, girl
That's all I have to say, so baby, can we dance?"
Sokat kattogtam azon, hogy megkapta-e azt amit akart? Az a valaki úgy szerette ahogy én? Vagy csak elakart dicsekedni a barátainak, hogy összeszűrte a levet egy front emberrel. Akárhogy is történt, az már a múlt. Az a múlt ami mindig az árnyékomban pihen, idegesítő.
Későre járt az idő. Mind alszik már. Reményeim szerint hamarosan én is nyugovóra térhetek. Az utolsó elmosott tányért tettem a helyére mikor az kicsúzott a kezem közül. Azt hittem hangos csattanással fog a darabjaira esni. Egy ismerős kéz kapta el, apró fellélegző sóhajt eresztettem ki.

— Látom nem változtál sokat. - célzott az ügyetlenségemre, mialatt berakta a tányért a szekrénybe. Szúrós pillantást vetettem rá. Pizsamában volt, és mezítláb. Ő sem változott, a szokásait illetően.

— Nem gondolod, hogy talán beszélnünk kéne? Elvégre most már együtt elünk. - tapintott a lényegre. Habár valamelyest igaz volt az állítása, nekem akkor sem tetszett. Felhúzott szemöldökkel meredtem rá és teljes testtel feléje fordultam.

— Együtt élünk? Egy kicsit túlzásba estél. - mondtam a nyilvánvaló tényt. Levettem a gumikesztyűket és a mosogató mellé tettem, majd helyet foglaltam az egyik széken. Bardley követte a tettemet, ő is helyet foglalt, de nem szólalt meg, a tarkóját maszírozta. Gondolkodott, hogy hogyan is kezdjen bele. Keresztbe font karokkal  vártam. Kábé olyan két perc után úgy véltem, hogy elég időt vesztegettem rá. Felálltam a székből és célba vettem a szobámat, ám elhaladva a Barna mellett, elkapta a csuklómat. Váratlanul ért a tette, azonnal megtorpantam. Felállt s csak az után engedte el a kezem. Elmenni készültem hiszen láttam az arcán, hogy tudja mit akar. Ismét utánam kapott, és ezúttal nem eresztett. Düh és vágy elegye kavargott bennem. Szívesen pofon csaptam volna.

— Érzel még valamit irántam? - nézett mélyen a szemeimbe, észre sem vettem, hogy arca iszonyatosan közel került az enyémhez. A dühöm eltűnni látszott, helyébe némi zavartság lépett.

— Én ... - nem tudom mit feleljek erre. Valljak színt? De akkor minden megváltozik - ez vicces. Már minden megváltozott, mindenki. Ő sem az aki akkor volt, sem én. Mintha macska-egér játékot űznénk. A fenébe is már! Nekem innom kell! Nem akarok mondani neki semmit. Sem az igazat, és hazudni sem szeretnék neki. Most is túlságosan szeretem ahhoz, hogy hazudjak neki. Kirántottam a karom az ujjai közül aztá  a hűtőhöz lépve, megkerestem a barackos Royal Whiskey-t. Apa kedvence volt. Jace és anya utálták, a barack miatt. Mindketten allergiásak rá, vagyis anya az volt. Én szeretem, az édes és savanyú határa. Kellemes íze van szerintem. Ezt ittam előszőr. Nagyjából 13 éves lehettem mikor apa nem figyelt és beleittam. Marta a torkomat, mintha a cigarettát próbáltam volna ki. Ami jobb volt mint ez az italt akkoriban. Az első másnaposságom 17 évesen történt. Doss McKibben-nél volt egy szilveszteri buli. Helyes, végzős focitsa srác volt, hamvas szőke haj, igéző zöld szemek, pénzes családdal megálldva. Kedveltük egymást, meg is történt az újévet köszöntő csók, persze egyikőnk sem szerette úgy a másikat. Mindketten csak felejteni akartunk. Ittunk és egyre többet ittunk. Igen lefeküdtünk egymással, őszintén mondom, hogy nem bántam meg - tapasztalt voltam így egyáltalán nem ért váratlanul semmi sem. Elmeséltük egymásnak a gondjainkat, s utána nem is vágytunk a másikra. Néha váltottunk pár szót ha szükségünk volt egy kis beszélgetésre. Mondhatni, hogy egymás titkos bizalmasai voltunk. Delinak nem számolhattam be mindenről amit Doss mondott, titkait és gondjait bízta rám egészen az érettségiig, az apjával kimentek Amerikába. Doss Stanford-on kapott ösztön díjat. Megígértük egymásnak, hogy majd az osztálytalálkozó részletesen beszámolunk egymásnak az életünk történéseiről, s ott újra egymás társaságában részegedünk le.
Hosszas elgondolkodásomat Brad zavarta meg; elvette tőlem az üveget amiről épp csak a kupakot csavartam le. Bosszúsan fordultam feléje. Kértem, hogy adja vissza, hisz azaz én tulajdonom, ő pedig elvette. Nem engedelmeskedett.

—  Jó, akkor tartsd meg! - morogtam egy grimasz kísétetében, majd ott hagytam őt a konyhában.
Mit képzel, hogy csak úgy kiveheti a kezemből? Egyáltalán miért is vette el? Idióta!
Az emeleten a csend volt az úr, halk léptekkel értem a sötét szobámba s botorkálva kerestem meg az éjjeli lámpát. Felkapcsolva azt, leültem az ágyra. Egy ideig bámultam ki az ablakon s feltünt, hogy a teraszajtóm nyitva van. Beakartam csukni, de megláttam a csillagokat így kiléptem a hűvösbe. A korlátnak támaszkodva néztem felfelé. Egyik fényesebben ragyogott a másiknál. Kellemes emléket idézett elő. Második randink Bradley-vel egy piknik volt. Elszaladt az idő a beszélgetéssel s már csak azt vettük észre, hogy a Nap lement és a Hold váltotta fel milliónyi társával együtt. Az nap este láttunk egy hullócsilagot. Máig nem tudom, hogy ő mit kívánhatott viszont az enyém ez volt: "Ő és én mindörökké!" Azóta nem hiszek a hullócsillagok varázserejében. Anyáék elhitették velem, hogy a kívánságaink előbb-utóbb tényleg valóra válnak.  A Barna elment, az én hizem pedig elveszett. Apró szellő sűvített végig a környéken. Kirázott a hideg. Azt hiszem ideje be menni, a levegő eléggé leehűlt és a szél is feltámadt. A csillagokat kezdte eltakarni egy felhőrégetg. Talán vihar lesz. Oh, egy villám csapás! Ijedtem ugrottam egyet hátra. A távolban az eső is neki iramodott. Fél órája szinte nyoma sem volt a jelenlegi időjárásnak. Jobb ha bemegyek, mielőtt bajom lesz. Behúztam a teraszajtót, és fáradtan elterültem az ágyban. Annyi erőm még volt, hogy pizsamára váltsak át, mert a fáradtság túl szárnyalt engem.

"Anyáék kocsijában ülök. Éppen visznek az újdon sült barátnőmhöz, Delia-hoz. Apa magabiztosan vezet, anya nyugodtan olvassa a heti újságot. Jace otthon irogat a 'füzetébe', ami egy igazán vastag füzet. Tele van rövid történetekkel. Delia egy forgalmas keresztezősdés után lakik. Egy piros lámpa után át is mentünk. A kereszteződéstől nagyjáboól 150 méterre található Delia-ék háza. Nagy, azaz emeletes, kívül narancssárgára festett falak, erkély, szép kert egy apró halastóval. Apa leparkolt, vagyis itt is vagyunk.

— Ne csináljatok semmi hülyeséget. - fordult hátra apa, elmosolyodtam rajta. Mindig is megpróbált vigyázni rám.

— Egyet kell értenem apáddal. - fordult anya is hátra; - Szeretünk!

— Tudom anya, tudom. - mosolyogtam továbbra is és mindkettejüknek adtam egy-egy puszit elköszönés képp, s kiszálltam a járműből. Ezt követően apa megfordult, s elindultak visszafele. A kapuban már vártak rám.

— Grace! - ölelt meg Delia, majd megragadta a karomat, hogy be húzzon a lakásukba.
Mielőtt behúzott volna a kapujukon, visszanéztem az autónkra, ami éppen átakart menni a kereszteződésen, ám egy kamion hangos fék csikorgatással beléjük rontott. Az autónkat egy villanypóznának nyomta, azt pedig ketté tőrt. Mindez pár pillanat alatt történt. A szemeim azonnal könny be lábadtak. Hatalmasat kiáltva szaladtam a kocsi felé, tudtam, hogy az életüket vesztették."

Sírva tértem magamhoz és az anyámat szólongattam. Hatalmas űrt éreztem a szívemben. Rettentően hiányoznak. Pillanatokkal később két test magasodott fölém. Aggódva néztek le rám. Bradley karjaiba akart vonni, viszont én ellöktem magamtól.

—  A TE HIBÁD! - vágtam hozzá, miközben felálltam,  hogy körübelül egy magasságban legyünk, s többször megütöttem a mellkasát. Megelégelhette a kirohanásomat, így erős karjaival lefogott, majd magához szorított. Túl gyengének éreztem magamat ahhoz, hogy kiszabadulhassak kezei közül. Teste melege jól esett. Hűvösnek éreztem a szobában lévő levegőt. Oldalra nézve Connor aggódó kék szempárja kereste az enyémet, mikor megtalálta, halovány mosolyt küldött. Azt hittem apa hangját hallom de rájöttem, hogy Bradley az. A hangját egészen tompának hallottam, de tudtam, hogy itt van, éreztem keze simogatását a hátamon, s szapora lélegzet vételét. Arra nagyon is tisztán emlékszem, hogy apró puszit nyomott a fejemre, onnantól teljes kábulat.
Összezavarodtam. Miért érzem ilyen könnyűnek magamat? Fura érzés kerített a hatalmába, mintha nem a földön lennék, nem is repülőn. Ilyen lenne amikor valaki a halál felé tart? Azt hiszem az még lehetetlen. Az előbb még ő szorított magához. Vagy ez is egy álom? Mindenesetre a frász jött rám.