𝑆𝐻𝐸 𝑊𝐴𝑆 𝑇𝐻𝐸 𝑂𝑁𝐸 》✔

》18

"Szörnyen fáj! Leírhatatlan a fájdalom amit most érzek. A szívem millió darabra tört, miután egy éles kés belé hatolt. Azt többször megforgatta benne, még fájdalmasabbá téve. Vörös szemeimből a könnyeim patakokban folytak végig kipirosodott arcomon. A levegő nehezen akart eljutni a tüdőmbe, pedig szükségem lett volna rá. A levelen a betük egybe folytak. Összegyűrtem, s erős mozdulattal a szoba túl felébe dobtam. Órákig sírtam mire elfogadtam, hogy ez az ő élete. Az ő vágya. Amiben én nem szerepelhetek. Megértem, de mégis fáj, hogy egy levélben köszönt el. Tegnap a vacsoránál semmit nem mondott. Arca izzott a boldogságtól. Talán már napokkal ez előtt tudta, hogy nehéz lenne számára szemtől szembe elköszönni. Ismerem őt. A búcsúzkodás nem az erőssége. Bradley Simpson a szívem egy darabjával távozott.
Úgy gondoltam jobb ha a házban senki nem lát meg így. Nem akartam, hogy anya vagy apa faggasson. Letöröltem arcomról a könnyeket, felálltam s inogva a fürdőbe mentem. Pár lépés volt az egész, mivel a fürdő a szobám mellett van, viszont mégis hosszúnak tűnt.
A türkörből visszanézve egy megviselt arcú lány bámult rám. A csapból megeresztettem a hideg vizet. A víz égette az arcomat, ám jól esett. Megnyugodtam tőle.
Visszasétáltam a szobába, pizsamára váltottam át és álomra hajtottam a fejemet. Azonnal a pár nappal ezelőtti este jutott az eszembe. Mindketten itt feküdtünk. Beszélgettünk, párszor egy-két csók is elcsattant. Akkor majdnem másodszor lettem az övé, de jött egy hívása, és elkellett mennie. A képe az éjjeliszekrényemen pihent. Elfordultam, hogy ne kelljen őt néznem. Eszembe jutott, hogy csak 6 óra van, s anyáék még itthon vannak. Kipattantam az ágyból, majd a szekrényemhez sietve kitártam annak az ajtaját és kiválasztottam pár tiszta ruhát amit magamra vehettem. Összedobtam pár cuccot és leiszkoltam a nappaliba. Megkértem őket, hogy vigyenek el Deliahoz. Nem teljesen esik nekik útba Delia háza, de elvisznek, mert már elég sötét van kint.

Legnagyobb borzalomra viszont soha nem gondoltam volna. Végképp nem ma, hogy a szüleim is elhagynak.
Azaz autóbaleset.... Meghaltak, s ez csak én hibám."

°°°°

Életünk során rengeteg szituációba keveredünk amik számunka nem éppen a legkellemesebbek vagy a legszebbek. Néha okvetlenül is megtörténnek. Csak úgy.
A kínosnál kínósabb, a cikisnél cikisebb, a kellemesnél kellemesebbek.
Nem akartam Bradleyvel egy légtérben utazni haza. Feszült lett volna a köztünk lévő levegő. Aggasztónak tartottam, hogy a gondolataim újra körülötte forogtak. Nem ment ki a fejemből a tekintete, amint rám nézett mikor felébredtem; az a  karkötő, amit csuklóján hord. A száraz, de puha ajkai. Képes volt egy pillanat alatt összetörni.

— Min merengsz? - zökkentett ki Sam hangja a gondolataim közül. Zavartan nyeltem egyet, s megigazítottam a blúzom gallérját.

— Rajta jár az eszed?

Megráztam volna a fejem, de folytatta.

—  Még szereted nem igaz? - sandított felém.

— Ennyire látszik? - pillantottam rá és reméltem hazudni fog.

— Kis lány, az arcodra van írva. - fordította vissza figyelmét az útra.

— Előbb vagy utóbb, de tudom, hogy ti összefogtok jönni. Megértettem a közetetek lévő kapcsolatot. A vak is látja, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. Nélküle elveszett voltál ez idáig. Láttam, hogy ő hogyan nézett rád. Láttam, hogy te hogyan néztél rá. - mondta továbbra is az útat szemlélve. Nem feleltem erre. Tudtam, hogy igaza van. A szerelem nehéz. Olyannyira, hogy már az is fáj. Fáj és ezért inkább nem vetem bele magam. Nem szabad. Mérlegelni kell a dolgokat, van veszteni valóm. Ő lenne az és a szívem. Nem direkt tette azt amit, de a szüleim halála és hogy ő elment, az egyszerre túl sok volt. Ez a két dolog együtt sokkal jobban fájt, mint addig bármi más. Anyáékat sosem fogom tudni igazán feldolgozni. Nekik már nem mondhatom, hogy 'szeretlek'. Azonban annak a férfinak még igen, de nem most. Annak az ideje még nem jött el.

— Köszönöm, hogy haza hoztál. És azt is, hogy ilyen jó barátom vagy. - mosolyogtam feléje hálásan. Sam egy ölelésre hívott amit boldogan viszonoztam. Szorosabb kapcsolat van kettőnk közt. Ő már nem csak simán a főnököm, hanem szinte a második bátyjám. Segített miután betöltöttem a 18-at. Elmagyarázta részletesebben hogyan kell vezetni egy háztartást; hogyan kezeljem a számlákat. Röviden Sam az őrangyalom. Ugyan Jace is segített, de a munkája és az időeltolódás megnehezítette a dolgát. Sammel egy-egy puszi kíséretében elköszöntünk egymástól, s mindkettőnk visszatért a saját életéhez.
A házba belépve meglepően nagy csend fogadott. A hasam korgással jelezte, hogy ételt kíván így első dolgom volt a konyhába menni. A hűtőn egy cetli várt, jellemző. 

        "Jamesszel, és Trisszel moziba mentünk. Brad a szobájában, nem hiszem, hogy kijön ma
már onnan. Jobbulj!
Connor x"

Szuper, egyedül hagytak vele. Csodás! Az emeletről is nagy csönd hallatszódott. Talán alszik. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam mit csinál egy magában. Halkan szedtem a lábaimat a lépcsőfokokon. A szobája előtt megálltam. Benyissak vajon? Mi van ha épp csinál valamit? Ne vaciláljunk ezen. Vettem a bátorságot és lenyomtam a kilincset. A helységből sötétség áradt ki. Egyedül a folyosói lámpának beszűrődő fénye világította meg valamelyest a szobát. Elterülve feküdt az ágyon. Éjjeliszekrényén egy füzet pihent, azon pedig egy ceruza. Biztosan dalt írhatott. Furdalt a lelkiismeretem, hogy rossz ötlet belenézni, nem akartam olyat tenni ami miatt megint ő lenne az agyam fő témája. Így is sokat jár az eszemben.
Egy utolsót rápillantottam, majd elhagytam a szobát. Visszabaktattam a konyhába és elővettem azt amit a hasam kívánt. A közösségi médiát pörgettem a miközben rágcsáltam a mogyorókrémes kenyerem. Anya nyakon is vágna ha látná, hogy ez a vacsorám.

— Nekem nem is adsz belőle? - hallatszódott hirtelen egy hang mögülem. Ijedtemben ráharaptam a nyelvemre, emiatt kiköptem a számban lévő ételt. Bradley felnevetett.

— Nagyon vicces, mondhatom! - morogtam szem forgatva, s megfordultam, hogy lássam őt.

— Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. - lépett beljébb a helyiségbe, aztán lassan, felém kezdett jönni. Miközben jött, gyorsan magamba tömtem a maradék kenyeret, mielőtt elvette volna előlem. Régen szerette ellopni a kajámat. Ahogy megettem, hátrálni kezdtem, ugyanis egyre jobban közelebb került hozzám.

— Mit csinálsz? - kérdeztem továbbra is hátrálva, választ nem kaptam. Szemét! Hideg tárgynak ütköztem neki, a hűtő fogott meg. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Szinte a torkomban éreztem ütemezett verését. Szemhéjaimat lehunytam, hogy ne kelljen szemeibe néznem. Az illata megcsapta az orromat. Itt áll előttem, érzem. Miért teszi ezt?

— Nyisd ki a szemed! - kérte lágy hangon, vagy inkább utasított. Tétováztam pár pillanatig, majd tettem amit kért. Arca mérhetetlenül közel volt az enyémhez. Barna szempárjában azonnal elvesztem. Vágyakozva pillantottam rá. Megszegem a saját ígéretem?

— Miért csinálod ezt velem? - nyögtem ki.

— Miért kérdezed, ha magad is tudod a választ? - homlokát ráncolva visszakérdezett. Oldalra döntötte a fejét, és felemelte a karját. Kezével az összefogott hajamhoz nyúlt. Óvatosan, hogy meg ne húzza a hajam, a hajgumit eltávolította aztán a kezembe nyomta; — Szép, de kiengedve még jobb.

Megilletődve figyeltem amint elhúzódott tőlem és  alakja elveszett a homályban. Léptei zaja az emelt felől jöttek. Akkor még sem eszik? Mire volt jó ez a kis közjáték?