Don't Look Back (HUN)

Első

Komoran ballagtam végig a poros utcákon. Az emberek kerülték a szemkontaktust mindenkivel, és az anyák sietősen vitték gyerekeiket a környékről. Igazuk volt. Nem ez a körzet leggyönyörűbb része. Egy gyártelep, közel a szénbányákhoz, ami miatt mindig mindent belep a szénpor.

Én sem állok meg. Csak megyek a célom felé. Átvágok a Réten, amíg el nem jutok a körzet határát jelző kerítésig. Kicsit fülelek, régen ezekben a kerítésekben volt áram. De manapság már nincs. Fogom magam, és átbújok a szögesdrót közötti széles lyukon.

Kint vagyok az erdőben. Visszafordulok egy pillanatra, és látom a fémművek kéményeiből áramló sötét füstöt. A kerítés két különálló világot választ el. Lassan elindulok befelé az erdőbe. Elhaladok a kis patak mellett, és nem nézek vissza. Egy kis tisztáson megállok.

Annyira békés ez a hely. Ide már nem hallatszik el a fémműből kihallatszódó csiszolás hangja, a kalapálás, fúrás, egyéb zajok, amitől az embernek szétreped a dobhártyája. Pedig hozzá kell szoknom. Hamarosan nekem is ott kell dolgoznom. Vagy ott, vagy lent a bányában. Esetleg felvesznek békeőrnek, ha már apám a főbékeőr. De nem tudom, engem nem vonz egyik sem.

Legszívesebben a Kapitóliumban élnék, fényűzésben, gazdagon, problémák nélkül. Tudom, Panemben mindenki erről álmodik, és a közelebbi körzeteknek több esélyük van odajutni. Innen, a Tizenkettedik Körzet legszéléről eléggé nehéz. Nem is nehéz, inkább reménytelen.

A tisztás szélén van egy apró rózsabokor. Még én ültettem oda, mikor 8 éves voltam. Ilyenkor, az aratás idején mindig kivirágzik. Az alatt a rózsabokor alatt van eltemetve az anyám.

Odaballagok, és letérdelek. Veszek egy nagy levegőt, és beszélni kezdek.
-Szia, anya... Holnap lesz az Aratás. És én nagyon félek. Van rá esélyem, hogy kiválasztott leszek, mivel 15 vagyok. És még hátravan három év. Utána viszont végre megszabadulok az egésztől.

Nem találom a szavakat. Annyira félek. Nem akarok bekerülni. Nem akarok embereket ölni.
-Ráadásul ez most más -kezdek bele a mondandómba, egy óriási sóhaj kíséretében -Idén lesz a 100. Éhezők viadala. Valami különleges játékszabállyal. Azért jöttem ki... Mert ha kiválasztanak, tudnod kell, hogy szeretlek. Szeretlek anya.

Érzem, ahogy a szemembe könnyek gyűlnek, és az egyik le is gördül az arcomon. Gyorsan letörlöm, és visszagondolok anyára. Már nem igazán emlékszem, milyen volt. Súlyos beteg lett, és mindig azt hajtogatta, hogy én vagyok az, aki nap mint nap mérgezem őt. És hogy én ölöm meg őt. Ennek ellenére sosem hagytam ott. Mellette voltam, amikor meghalt. Aztán kicsempésztem ide, és eltemettem. Gyönyörű és békés ez a hely. Idekint minden szabad. Itt szabad sírnom. Úgysem jön ide senki.

Hirtelen lépteket hallok a hátam mögül. Letörlöm a könnyeimet, és felkapok egy botot. Mikor elég közel ér, felugrok, és rászegezem a "fegyverem".
-Nyugodj már le, Stiles! Csak én vagyok.
-Ne haragudj, Kathy -dobom el a botot a kezemből. Nos, ide senki nem jön ki, kettőnkön kívül.

-Hogyhogy kijöttél? -kérdezte kíváncsian Kathy.
-Tudod, holnap lesz az Aratás -mondom neki, már a szó kiejtésekor összeszorul a szívem a félelemtől -Szóval, kijöttem anyához, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem. Tudom, hülyeség, de hiszek benne, hogy hall engem, és segít.
-Egyáltalán nem hülyeség, Stiles -térdel le mellém Kathy, és megérinti a vállam.
-9 éve történt, de még mindig kísért -mondom neki szomorúan. Kathy nem szól semmit. Ezt nagyon értékelem. Néha jobb a csend.

Kathy nagyon jó barát. Egyszer, még anya halála előtt összefutottunk itt az erdőben. Sokáig beszélgettünk, és így jó barátok lettünk. Megtudtam, hogy van két ikerhúga, Ivy és Yasmine, akik most kilencévesek, illetve egy bátyja, aki idén húszéves... Lenne, ha négy éve nem halt volna meg a 96. Éhezők viadalában. Kathy-ék árvák, az egész családot Kathy tartja el. Nagyon tisztelem ezért. Meg azért is, amiért ő bátor. Nem úgy, mint én.

-Gyere, későre jár, vissza kell mennünk.
Bólintok, és felállok. Még egyszer utoljára rápillantok anya sírjára, majd Kathy-vel kettesben visszalopakodunk a kerítéshez.

.o0O0o.

Este otthon apával kettesben ülünk az asztalnál. Előttünk a vacsora, csendben eszünk. Azaz, csak apa eszik, én csak bökdösöm az ételt a villával. Nincs túl sok étvágyam. Apa pedig látja rajtam ezt.

-Stiles, mi a baj?
-Semmi -mondom kifejezéstelenül. Még mindig az ételt bökdösöm, mintha annyira érdekes lenne.
-Fiam, látom rajtad, hogy valami baj van. Mi történt?
Lerakom a villát, és rápillantok apára.
-Ma voltam kint anyánál.

Apa kezéből kiesik a villa, és rám mered.
-A kerítésen kívül? Stiles! Hányszor mondtam már, hogy veszélyes kint lenni? Lehetnek arrafelé békeőrök, akik gondolkodás nélkül lelőnek, ha meglátnak. Nem fogja őket érdekelni, hogy az én fiam vagy.

Apa hangja dühös, de egyben szomorkás is. Tudom, hogy miért. Nem akar elveszíteni engem is. Anya már nincs velünk, és tudom, hogy beleroppanna, ha velem is történne valami.

-Azért mentem ki -folytattam -mert holnap lesz az Aratás. A 100. Éhezők viadala. És félek.
Apa odahúzta mellém a székét.
-Nézd, Stiles, 15 éves vagy. Egyértelműen van rá esély, hogy kihúzzák a neved. De ne feledd, hogy sok idősebb gyerek van rajtad kívül, akiknek még többször szerepel a neve az urnában. Nincs mitől tartanod.
-Ez nem nyugtatott meg túlzottan -sóhajtottam.
-Tudom, Stiles. De most egyél, és pihenj. Szükséged van egy kis nyugalomra a nagy nap előtt.

Egy halvány mosoly villan át az arcomon, és lassan enni kezdek. Apa pedig visszaül a helyére, és megkönnyebbülten figyeli, ahogy kényelmes tempóban kiürítem a tányért.

Mielőtt elaludtam, apa benyitott a szobámba.
-Stiles... Csak szeretném ha tudnád, hogy nincs mitől félned. Nem te vagy az egyetlen 12 és 18 év közötti gyerek a körzetben.
-Tudom -ülök fel -csak az zavar, hogy itt a Negyedik Nagy Mészárlás. És... Nem tudom mire számítsak.
-Fiam -kezdte apa -Én éltem, mikor a 75. viadal volt. Akkor volt bajnokokat küldtek. Az ötvenedikben kétszer annyi gyereket választottak. Ezek miatt már nem kell aggódnod.
-És a 25.? -kérdeztem félve.
-Akkor még nem éltem -nevetett apa -De most így hirtelenjében nem is jut eszembe.

Elmosolyodtam. Három viadalt már megúsztam, miért pont most választanának be? Ezekkel a gondolatokkal fordultam a fal felé.
-Jó éjszakát, fiam -hallottam apa hangját. Majd az ajtó halk nyikorgással becsukódott, én pedig nem sokkal később elaludtam.