Don't Look Back (HUN)

Tizedik

A szobában voltam, és ültem az ágyamon. Egyre csak Jackson gyilkos tekintete járt a fejemben, és biztosra vettem, hogy én leszek az első, akit kinyír. Bemegyünk az arénába, és rögtön ledob egy késsel, vagy valami ilyesmi. Egyre csak az járt a fejemben, hogy legyőztem Jackson "Nagyképű" Whittemore-t.

Kopogtattak az ajtón.
-Amennyiben Katniss vagy, kérlek menj el, ha Saraphine vagy, akkor légyszi, húzd el a csíkot, ha pedig Amelia vagy, akkor pedig hiába próbálsz kedvesnek tűnni azzal, hogy kopogsz, takarodj a szobám elől.
-Ha Scott vagyok, bejöhetek?

Hitetlenkedve felálltam, és kinyitottam az ajtót. Ott állt Scott a délutáni ruhájában, és mosolygott.
-Hogy jutottál be? Katniss beengedett?
-Ömm... Nem. Nyitva volt az ablak.
Mi? A nappali ablaka az utcára nyílik. És tizenkét emelet magasan vagyunk.
-Nem is akarom tudni -ráztam meg a fejem.
-Bejöhetek végre?
-Gyere -tártam ki az ajtót -de ha itt találnak, tudd, hogy véged van. Kivéve, ha a papagáj talál itt. Akkor nekem van végem.

-Annyira nem lehet vészes egy papagáj.
-Akkor te még nem találkoztál Amelia Papagáj Kinley-vel. Ma délelőtt is simán behúzott nekem egyet.
-És te hagytad? -nevetett Scott.
-Hát, az első elől elhajoltam. A második elől már nem tudtam elhajolni, és a gyűrűs kezével telibe talált.
-Aucs -nyögött fel Scott -Viszont... Figyelj haver.
Haver. Azt mondta haver, pedig még egy napja sem ismer.

-Mikor kiviharzottál az edzőteremből, éreztem, hogy valami nem oké.
-Felesleges aggódnod -mondtam -jól vagyok.
Scott összehúzta a szemét, és félrebillentette a fejét. Tudom, mit jelent ez. Nem hitt nekem.
-Honnan veszed, hogy hazudok?
-Ha elmondanám, nem hinnéd el -Scott tekintete kicsit elrévedt.

-Na jó, igazából csak félek -fakadtam ki -félek Jackson Whittemore-tól, félek a viadaltól, félek az egésztől.
A tenyerembe temettem az arcom. Nem értem. Miért is mondtam el ezt Scottnak? Elvégre... Az arénában ellenfelek leszünk.

-Hé, Stiles, nyugi. Nincs baj.
Közelebb ült hozzám.
-Mondjak valamit? Én is félek. Csak nem mutatom ki egy másik félelmem miatt.
-Mi a másik félelmed? -emeltem fel a fejem.
-Az, hogy ha látják rajtam a félelmem, gyengének fognak tartani. És én nem akarom, hogy az emberek gyengének higyjenek.
Scott McCall, te nem vagy gyenge. Te vagy az egyik legbátrabb ember, akit ismerek.

-Mondd... -próbáltam kicsit terelni a témát -neked mi volt a kedvenc elfoglaltságod a Negyedik Körzetben?
-Hát -Scott megvakarta a fejét -anyukám ápolóként dolgozott, sok műszakban, szóval a délutánjaim általában úgy teltek, hogy vacsorát szereztem neki...
Elmosolyodtam. Mert általában az enyémek is hasonlóan teltek. Vigyél a főbékeőr apádnak vacsorát. A legjobb délutáni elfoglaltság a világon.

-Barátaim annyira nem voltak -biggyesztette le ajkát Scott -sőt, a sulinkban mindig én voltam a számkivetett. Nekem nem volt Kathym, nekem csak egykét beszélgetőpartnerem akadt néhanapján.
Megjegyezte Kathy-t.
-Ó, hát... Sajnálom.

Scott legyintett.
-Mindegy, ez már a múlté. A holnap estéről tudsz valami konkrétat?
Felkaptam a fejem. Holnap este? Azt se mondták, hogy lesz valami holnap este.
-Mi lesz holnap? -kérdeztem.
-Egy nagy showműsor, ahol egy rövid beszélgetés során minden kiválasztott bemutatkozik. Élőben közvetíti majd a tévé minden körzetben.

Élő showműsor. Beszélgetés. Bemutatkozás. Nekem lőttek.
-Nyugi már, annyira nem lesz rossz -nevetett Scott, ahogy rám nézett. Valószínűleg elsápadtam, és most olyan fehér vagyok, mint a hó.
-Igen, csak nekem nem igazán erősségem az, hogy milliók előtt beszéljek magamról.

-Ezt én is utálom -értett velem egyet Scott -de ezen is túl kell esni. Nem kell mást tenni, mint kisétálni, kicsit nevetgélni kedélyesen, válaszolni pár kérdésre, amit Cassian Hyrum Lovelace feltesz, aztán szép kecsesen lelibegni a színpadról.
-Ez inkább lánynak lett volna jó tanács. Lelibegni a színpadról...
-Jó, érted, hogy értem.

Persze, hogy értem. Adjak egy pozitív képet magamról, ami után majd mindenki engem támogat. De én nem ilyen vagyok. Egyáltalán nem. Inkább vagyok olyan, aki csöndben marad, vagy pedig ország-világ előtt beégeti magát.
Scott felkapta a fejét.
-Mi az? -kérdeztem.
-Valaki bejött a bejárati ajtón.

Végünk van. Ha az a valaki történetesen a Papagáj, akkor én halott vagyok.
Scott felállt, és kinyitotta az ablakot. Odaálltam mellé, és kinéztem rajta. Az utca volt alattunk, rengeteg tarkabarka ruhás emberrel. Scott nekiállt kimászni az ablakon.
-Scott! -kiabáltam suttogva -Scott, mit csinálsz? Gyere le onnan?

De Scott nem mászott vissza, hanem megkapaszkodott az ablakban, és elkezdett lefelé mászni az épület falán.
-Úristen, Scott, normális vagy?
-Gyere utánam! -szólt fel.
Kicsit jobban kihajoltam, és láttam, hogy az épület fala csaknem tükörsima. Amennyiben nem növesztek itt és most tapadókorongokat, úgy ha kimászok, az első állomás az aszfalt lesz. A második állomást meg már nem élem meg, mert addigra kitöröm a nyakam.

-Gyere már -szólt fel Scott újra -van itt néhány kapaszkodó, csak felülről nem látszik.
Ez hülyeség. Miért is kéne nekem elmennem innen? Elvégre ez az én lakosztályom, nincs értelme menekülnöm innen.
Egészen addig filóztam ezen, amíg meg nem hallottam azt a jellegzetes kopogást.
A Papagáj cipője. A nappaliban mászkál. Tuti, hogy pillanatokon belül benyit. El kell tűnnöm innen.

Gondolkodás nélkül elkezdtem kimászni az ablakon. Kitapogattam a lábammal az első kis beugrót. Scottnak igaza volt, úgy fél méterenként a falban kis mélyedések voltak, ahová könnyedén befért a lábam. Szépen kényelmesen haladtam egyre lejjebb.

Scott felpillantott, és odaszólt nekem:
-Ez az, Stiles! Csak így tovább. Lemászunk a negyedikre.
Lenéztem rá, de ekkor megláttam, hogy milyen magasan is vagyunk valójában. Az iménti adrenalinfröccsnek ezzel annyi volt, és visszatért a régi, félős Stiles. Szorítottam a kapaszkodót.
-Gyere óvatosan lejjebb -adta ki az utasítást Scott. Látta, hogy szenvedek.

-Nem tudok... Nem merek... -ráztam a fejem.
-Stiles, a lényeg, hogy ne nézz le. Rakd lejjebb az egyik lábad.
Óvatosan lejjebb csúsztattam. Megtaláltam a következő mélyedést.
-Ez az! -hallottam Scottot -Most a következőt!

Lejjebb raktam a lábam, de ekkor a falból letört egy kis darab, és a mélybe zuhant. Én elveszítettem az egyensúlyom, és kicsúszott alólam a saját lábam. A két kezemmel tartottam magam. De tudtam, hogy ez nem lesz hosszú életű.
-Stiles? -kérdezte Scott aggódva.
-Scott... Nem bírom sokáig tartani magam.
-Oké, tarts ki...

És én vártam. Vártam, hogy esetleg visszamászik mellém, vagy valami. De nem történt semmi ilyesmi. A kezem pedig csúszott.
-Scott... -mondtam ijedten.
-Oké, Stiles, mindjárt!
-Scott, le fogok esni, a rohadt életbe! -kiáltottam -Szét fogok kenődni az aszfalton!
-Tudom! De hallgass rám! És engedd el a kapaszkodót.

Ezt nem mondhatja komolyan. Mi az, hogy engedjem el a kapaszkodót? Holtan akar látni, vagy mi?
-Te teljesen hülye vagy? -kérdezem, és folytatnám, de a kezem egyre jobban csúszik lefelé. Már csak az ujjaimmal tartom magam.
-Bízz bennem, Stiles. Csak engedd el.

Nem kellett elengednem. Mert a kezem ekkor adta meg magát. Én pedig zuhanni kezdtem.
Lepergett előttem az életem, akár egy film. És vártam, hogy mikor fogok már nekivágódni az aszfaltnak. De ez a pillanat soha nem jött el.
Néhány emeletnyi zuhanás után egy erős kéz megragadta a csuklómat, így fogva meg engem. Felpillantottam, és láttam, ahogy Scott a negyedik emelet ablakából kihajolva tart engem.

Aztán tapsot hallottam alólunk. Az emberek az utcán nekünk tapsoltak. Látták. Végignézték, ahogyan majdnem meghalok. Egyik másikuk kezében kamerát is láttam. Ez azt jelenti, hogy a felvétel nemsokára el fog jutni a legtöbb kapitóliumihoz. Tehát a Papagájhoz is. Hiába próbáltam meglógni előle.

Scott nagy nehezen behúzott az ablakon. Elképesztő ereje van, ha képes volt megtartani, és még fel is húzni. Átestem a párkányon, és tompa puffanással földet értem Scott szobájának padlóján. Scott talpra segített, és aggódó tekintettel fürkészett.
-Ne aggódj, jól vagyok -mondtam neki -Viszont most inkább visszamegyek a lakosztályba.

-Ahogy gondolod -mondta Scott -de tudod, holnap találkozunk.
-Igen -mondtam közömbösen, majd kimentem.
Nem tudom, mit gondoljak Scottról. Mert kedves velem, feljött beszélgetni. Aztán pedig majdnem meghaltam miatta. De... Végül is megmentett. Nem hagyta, hogy leessek. Talán mégis megbízhatok benne.
Lassan elhagytam a negyedik emeleti lakosztályt, de egyvalami nem hagyott nyugodni. A nappaliban az asztalon egy óriási karmolásnyom díszelgett.