Don't Look Back (HUN)

Harminchatodik

Ezt el sem hiszem, megcsináltuk! Túléltük ezt is. Az árnyékom a térdére bukik, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az arca megrepedezett volna, majd eldőlt oldalra, mint egy zsák. Amint földet ért, semmivé foszlott. Mintha ott se lett volna.
-Megcsinált... Scott? -kérdeztem a haveromtól, aki a lépcsőház apró épülete felé vonszolta magát. Utánamentem hát.
Mikor odaért, megtámaszkodott a falban, megfordult, és a falnak dőlve ülésbe csúszott. Ekkor láttam meg, mi baja. A mellkasából állt ki az alteregóm által eldobott kés.

-Scott... A francba -túrtam bele a hajamba.
-Nem gáz...
Azért lökött el, hogy ne én haljak meg. Hanem ő. Feláldozta magát értem. Én ezt nem érdemlem meg. A rohadt életbe!
-Vérfarkas vagy, gyógyulj -mondom a totális kétségbeesés határán.
-Te mondtad, hogy nem lehet... -köhögte, majd a lehunyta a szemeit.
-Tartsd nyitva a szemed. Hallod, Scott? -szerencsére még magánál van annyira, hogy résnyire visszanyissa.
-Tudtam... Hogy nem utálsz.

A fenébe, Scotty, ilyenkor ne beszélj. És ne ilyeneket.
-Köszönöm, hogy a barátom voltál. Az első igazi barátom...
Aztán megint becsukta a szemeit.
-Scotty, ne merészeld! -kiáltottam rá, aztán megráztam a vállát -Scott! A picsába már, ébredj! Scotty...
És akkor dörrent az ágyú. Mint valami kalapács egy tárgyalóteremben. A büntetés kiszabva.

„Hölgyeim és uraim, a Századik, centenáriumi Éhezők Viadalának bajnoka: Stiles Stilinski, a Tizenkettedik Körzetből."

.o0O0o.

A kapitóliumba tartó útból alig maradt meg valami. Sírva üvöltöttem. Üvöltve sírtam. Végül azt hiszem, benyugtatóztak, hogy lenyugodjak végre. Előtte azonban még mindenki azt hajtogatta, hogy nyugi, vége van, és hasonlók. Nyugalom? Az ilyeneket bezárnám a szeretteikkel együtt egy arénába, aztán ha megnyernék, ugyanezt vágnám a képükbe. Nyugi. Amúgy pedig tisztában vagyok vele, hogy ezzel nincs vége. Minden évben újra és újra elő fognak kaparni, amíg meg nem halok. Talán könnyebb lett volna meghalni. Még a legelején.

Felébresztettek mielőtt megérkeztünk. Aztán pedig egy csapat békeőr nagyon humánus módon lerángatott a gépről, és bekísértek egy kis szobába.
-Már hiányzott ez a kellemes baráti bánásmód! -kiáltottam utánuk, ahogy bezárták az ajtót. Körbejártam a kis helyiséget. Konkrétan négy fehér fal, és egy zuhanyzó.
Már épp kezdtem volna hozzászokni a saját kis börtönömhöz, mikor egy lány, rikító zöld-kék hajjal, és ehhez passzolóan kifestett szemekkel bejött.
-Te vagy Stiles Stilinski, igaz?
-Igen. És te...
-Chiara. A Tizenkettedik Körzet új stylistja.

Új stylist? Akkor mi lett Saraphine-nal? Ugye nem...?
-Tudsz valamit az előző stylistról? -kérdeztem, de Chiara rázta a fejét.
-Nem, az ilyen infókat nem adják ki a hozzám hasonlóknak.
Ekkor tűnt fel a kezében lévő ruhakupac.
-És az?
-Ó, ezeket kéne felvenned. Egy órán belül élő adásba kerülsz. És hát... Nem mehetsz be így, ilyen szakadtan.
Átnyújtotta a kupacot.
-Ezt az előző stylist hagyta lent a szekrényben. Volt rajta egy cetli is -Chiara elővett egy papírdarabot a zsebéből, és átnyújtotta.
-Köszönöm -motyogtam.
-Most itthagylak, háromnegyed óra múlva jövök -azzal Chiara kiment.
Kihajtottam a cetlit.

„Kedves Stiles!
Ha nem én adom át ezt a ruhát neked, akkor tudd, hogy én tudtam, hogy nyerni fogsz. A titok most a jobb ujj belsejében rejlik: Ha megnyomod a gombot, a ruha parázslani kezd. Ha újra megnyomod, elalszik. Ne aggódj, ezúttal sem akarlak felgyújtani.
Sok sikert a műsorhoz, meg úgy alapból is!
Puszi, Saraphine"

.o0O0o.

Háromnegyed órával később, egy erőteljes falbaöklözés, zuhany alatti torokkaparó sírás, és egy villámgyors, különleges piros szmokingba való átöltözés után Chiara visszatért.
-Készen állsz?
Francokat.
-Persze -bólogattam. Ő nem értheti. Hiszen új, most kezdett.
-Akkor gyere, mindjárt kezdődik az adás -mondta, miközben egy bumszli ecsettel szétkent valami port a fejemen. Erről is Saraphine jutott az eszembe.