Don't Look Back (HUN)

Huszonhetedik

Nem is emlékszem, hogyan vergődtünk el egy másik házig, vagy hogy hogyan sikerült Lydiával egy ágyban elaludnunk, de másnap reggel mellette ébredtem fel. Ő még aludt akkor, én pedig csak néztem őt, ahogy egyenletesen lélegzik.
Talán vissza is aludhattam, mert a következő pillanatban Lydia megrázta a vállamat finoman, ébresztés gyanánt.
-Stiles, ébredj. Mennünk kell tovább!

A legfájóbb az, hogy igaza volt, hiába akartam még punnyadni úgy... Pár napot. Vagy többet, ahogy alakul.
Nagy nehezen, Lydia noszogatására kikászálódtam az ágyból.
-Amúgy horkolsz -jegyezte meg Lydia -legalábbis nagyon hangosan szuszogsz.
-Mi? Nem horkolok!
-Mindenki ezt mondja -válaszolt egy kacsintás kíséretében a lány, majd tovább pakolászott.

Én még duzzogtam egy jó ideig. Akkor sem horkolok! Arról tudnék.
Lydia csak mosolyogva figyelte, ahogy magamban tombolok.
Úgy egy óra múlva készen is álltunk az indulásra. Azonban előtte Lydia szembe fordított magával.
-Nagyon sápadt vagy. Jól érzed magad?
-Persze... Fáradt vagyok, meg a lábam fáj, szóval csak a szokásos.
Lydia megfogta a homlokomat.
-Lázas mindenesetre nem vagy... Mindegy, igyál előbb egy kicsit, rég láttalak inni.

Elővettem a kulacsom, és ittam egy keveset, bár a víz már nem volt friss, és valljuk be, kissé fura íze volt. Szerintem poshadt lehetett, de mivel utánpótlásunk nem volt, be kellett érnünk azzal, amink volt. Lydia is elkérte az üveget, ám mikor ő beleivott, szinte rögtön kiköpte.
-Mennyit ittál ebből? -kérdezte.
-Nem tudom... Pár kortyot?
-Ez ihatatlan -közölte, majd kinyitotta az ablakot, és a kulacs tartalmát egy az egyben kiöntötte.

-Lyds, mi a franc? Az volt az összes vizünk!
-Higgadj le, keresünk!
Megadóan sóhajtottam. Kezembe vettem a baseballütőmet, és továbbindultunk. Nappal egész más volt az egész kisváros. Nem tűnt annyira szellemvárosnak. Sőt, némelyik házban volt berendezés, azokba benéztünk.
És az egyik rendelkezett működő hűtővel.

-Lyds! Gyere csak...
Lydia kíváncsian előjött az egyik szobából.
Kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját, és a szemünk elé tárult egy akkora kajamennyiség, amennyit napok óta nem láttunk.
-Gyere, pakoljunk -mondta, majd kinyitotta a hátizsákját, és elkezdett bele pakolni.

De ez hűtött kaja, ennek hűtés kéne...
Levettem a hátizsákomat, és kivettem a szigetelőszalagot. Remélem, hideget nem szigetel...
A hűtő aljában volt egy fagyasztórész. Onnan szedtem ki jég darabokat, és körbetekertem szigszalaggal, mindenhol, többször is.
-Mit csinálsz? -kérdezte Lydia.
-Kézműves jégakkut -válaszoltam vállát vonva.
Lydia a kézműves szó hallatán röviden felnevetett, majd folytatta a pakolást.
-Jó ötlet egyébként -jegyezte meg -Gyere, tedd bele amiket eddig csináltál.

Miután megtöltöttük táskáinkat ennivalóval, engedélyeztünk magunknak egy kis ebédszünetet. Személy szerint olyan tempóban faltam, mint aki legalább egy hete nem látott ételt.
-És amúgy -kérdeztem, miután lenyeltem a falatot -Mi a terv? Hol keressük a gyógyszert?
-Gondolom valami olyan helyen lesz, ahol alapjáraton is előfordulhat... Kórház, rendelő, ilyesmi.

-Tehát ma egy kórházat, rendelőt vagy ilyesmit keresünk, tök jó -mondtam, majd kirázott a hideg. Pedig odakint sütött a nap, sőt, Lydián egy szimpla póló volt.
A velem szemben ülő lány furcsán méregetett.
-Stiles, biztos, hogy minden oké?
-Persze -jelentettem ki gyorsan. Kicsit talán túl gyorsan.
Lydia megérintette a homlokom, majd elkapta a kezét -Jézusom, te tűzforró vagy!

Megvontam a vállam. Lydia a szemeimet fürkészte.
-Nagyon csillog a szemed... Így nem indulhatunk tovább.
-De a lábamra kell valami!
-Tényleg... Megnézhetem, hogy néz ki?
Bólintottam, mire Lydia felhúzta a nadrágom szárát. Aztán kiült az arcára a teljes döbbenet.
-Ez rosszabb, mint volt. Sokkal... Erre muszáj találnunk valamit, tovább kell mennünk!
-Akkor jobb, ha minél előbb indulunk -közöltem, majd a hátamra vettem a táskámat.

És elindultunk. A házakba nem néztünk, nagyjából tudtuk, hogy mit keressünk. Kórházat, rendelőt, ilyesmit. Csak hogy Lydiát idézzem.
A kórházba belépve először is az lepett meg, hogy nem volt kórházszag. Az egyetlen dolog, ami mindig megmaradt a kórházi (vagy egyáltalán az orvosi) látogatásokból, az a borzalmas szag. Fertőtlenítő és egyéb vegyszerek keveréke. Lehet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy az egész város kihalt volt, de már ez gyanús volt, ahogy beléptünk.
-Nézzük meg a földszintet először. Aztán haladjunk felfelé -javasolta Lydia.

Nem volt ellenvetésem, elkezdtünk keresgélni a földszinten. Benyitottunk mindenhová, áttúrtunk mindent, de nem találtunk semmi olyat, ami jó lehetett volna a lábamra.
-Egyáltalán mit keresünk? -kérdeztem. A hangom máris kicsit rekedtes volt, és minden lépésnél úgy éreztem, a következőnél összeesek. Lydia nem is mert leszakadni tőlem, néhány méteres körzeten kívülre nem merészkedett.

-Nem tudom. Valami kenőcsöt, vagy ilyesmit, szerintem...
Miután végeztünk a földszint átkutatásával, felmentünk az első emeletre. A lift nem működött, így a lépcsőn kellett felküzdenem magam. Ennek volt köszönhető az, hogy mire felértünk, azt hittem, ott halok meg.
-Gyere Stiles, tovább kell keresnünk... -mondta Lydia.
Miután valamennyire összeszedtem magam, elindultunk. Azonban az első emeleten sem jártunk sikerrel.

-Csak azt ne mondd... Hogy fel kell másznunk a másodikra.
-Akkor nem mondom, de fel kell másznunk.
Dühösen fújtattam. Rosszabbul éreztem magam, mint eddig bármikor, ha beteg voltam. Kérlelően néztem Lydiára, mire felvázolt egy új ötletet.
-Figyelj, akkor csak én megyek. Sietek, gyorsan megkeresem, és visszajövök. Jó? Te addig menj be valamelyik szobába, ha akarsz.
Bólogattam, hogy rendben, mert már megszólalni sem volt energiám. Lydia még egyszer rám mosolygott, majd felsietett a lépcsőn. Én pedig bementem a legközelebbi szobába, és kinéztem az ablakon.

Valamennyi látszott még a fákból, amiken keresztülvergődtünk. Közvetlenül az ablak alatt terült el a város, és olyan panoráma volt, mintha a kórház egy magaslaton állt volna.
Hirtelen megszédültem, így inkább leültem a bent lévő ágyra. És vártam. Vártam, hogy Lydia visszatérjen.
Eltelt öt perc. Tíz perc. Negyed óra. Ekkor ittam egy kicsit. Húsz perc.

Kezdtem betegre aggódni magam. Mi van ha történt vele valami? Mi van, ha bajban van? Az ezekhez hasonló gondolatok nem hagytak nyugodni.
Végül jó félórával később meghallottam a cipőjének kopogását a folyosón. Aztán feltűnt az ajtóban, kezében egy kis tubussal.
-Azt hiszem ez lesz az. Semmi mást nem találtam itt, ami jó lehetne rá, legalábbis azt hiszem.
-Egy próbát megér... -mondtam halkan, majd óvatosan felhúztam a nadrágom szárát.

Lydia egy kis erőlködés után kinyitotta a tubust, majd vett a krémből egy keveset, és rákente a sebemre. Ez idáig szép és jó, de a cucc jobban égette a lábam, mint amikor a sérülést szereztem. Felüvöltöttem.
-Hé, nyugi -ölelt át Lydia -Mindjárt Jobb lesz. Gondolj arra, hogy segít rajtad.
Próbáltam én, esküszöm próbáltam! De az agyamat teljes egészében lefoglalta a lábamban lévő kínzó fájdalom.

A következő pillanatban Lydia adott egy puszit a homlokomra.
-Nincs semmi baj. Jobb lesz, higyj nekem.
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna neki, a kimerültség, a láz és a fájdalom győzedelmeskedett felettem, így végül szép fokozatosan elveszítettem az eszméletem.