Don't Look Back (HUN)

Huszonnegyedik

-Allison! -sikította Lydia. Az említett lány lassan lehajtotta a fejét, hogy megnézze, mégis mi áll ki belőle.
-Basszus... -mondta, majd láttam, ahogy elveszíti az egyensúlyát.
Szerencsére már elindultam felé, így mielőtt a földre zuhanhatott volna, elkaptam, és finoman letettem a földre.
Lydia odarohant mellé, én pedig hátrébb léptem, adva nekik egy kis teret.
Lydia letérdelt mellé, és sírva nézte Allisont.

-Érzed, igaz? -kérdezte halkan Allison.
Lydia bólogatott, miközben a könnyek folyamatosan ömlöttek a szeméből, és végigfolytak az arcán.
-Semmi baj. Semmi baj -hajtogatta Allison kissé nehézkesen, miközben a kezét a mellkasán pihentette.
Megszakadt értük a szívem. Allisont haldokolni, Lydiát pedig emiatt sírni látni egyszerűen sok volt. El akartam fordulni, hogy ne kelljen néznem. Amiről nem tudsz, az nem fáj. Vagy talán oda kellett volna mennem hozzájuk. De ezt sem tettem. Csak földbe gyökerezett lábbal bámultam az előttem folyó jelenetet. Talán még sokkolt arcot is vágtam. Nem láttam magam kívülről.

Lydia megragadta Allison kezét.
-Nem hagyhatom hogy... Hogy meghalj -szipogta -Valamit biztosan tehetünk.
Allison egy fáradt nevetéssel jutalmazta Lydia ötletét.
-Te is jól tudod, hogy ez nem így lesz. De semmi baj. Ez így jó. Ez így tökéletes.
Hirtelen bánni kezdtem, hogy nem vagyok vérfarkas. Akkor elvehettem volna a fájdalmát. Tehettem volna valamit. Így viszont csak álltam ott, mint egy darab szerencsétlenség, és végignéztem, ahogy az egyik barátom kileheli a lelkét.

-Egy valaminek azért örülök -mondta halkan Allison -Hogy te most itt vagy. És Stilesnak is örülök, hogy itt van. Még ha most innen nem is látom. Köszönöm.
Megtöröltem a szemem. Allison egyre lassabban lélegzett. Ezt abból láttam, hogy a mellkasából kiálló nyílvessző egyre ritkábban emelkedett meg.
-Legalább... Hadd próbáljam meg kihúzni, oké? -javasolta Lydia.
Allison bólintott, mire Lydia megragadta a nyilat. Azonban a legkisebb mozdításra is Allison egy fájdalmas kiáltással válaszolt, így Lydia inkább bennehagyta.

Mindkét lány megtörtnek tűnt. Különösen Lydia. Csak azt nem értem, hogy mire célzott Allison arra, hogy Lydia "érzi-e".
-Lydia... -suttogta Allison remegő hangon.
-Igen?
-Éne... Énekelsz... Valamit?
Lydia arcán végigfolyt egy könnycsepp.
-Hát persze.
És Lydia halkan énekelni kezdett. Gyönyörű, igazi csengő hangon. A dalt ismertem, egy altatódal volt, amit anya egyszer énekelt nekem. Lydiának a vége felé egyre gyakrabban csuklott el a hangja.

Allison a dal végére szép lassan lehunyta a szemeit.
-Ne... -suttogtam magamban. Ez nem lehet. Egyszer már láttam olyan embert meghalni, aki jelentett számomra valamit. Nem történhet meg mégegyszer. De mit tehetnék?
És ekkor Allison keze, amit eddig a nyíl mellett pihentetett a mellkasán, szép lassan lecsúszott a földre.
Majd az ágyú egy hatalmasat dörrent.

Lydia a hangra összerezzent, majd még hangosabban kezdett sírni. Végre sikerült annyi erőt szereznem, hogy megmozduljak. Odamentem mellé, letérdeltem, és átöleltem. Az eperszőke hajú lány belesimult az ölelésembe, és az egész teste rázkódott, ahogy zokogott.
-Tudtam -mondta Lydia hüppögve -Előre tudtam, hogy hármunk közül valaki meg fog halni.
Nem válaszoltam, csak továbbra is tartottam a kezeim között.
-Ha figyeltem volna a megérzésemre, ha óvatosabb lettem volna... Megakadályozhattam volna. Az én hibám.
-Nem a te hibád -mondtam neki halkan -Nem te tehetsz róla.

Lydia a szemembe nézett. Azok a gyönyörű smaragdzöld szemek most sötéten csillogtak. Megsimítottam a haját.
Akartam mondani neki valamit, amivel megnyugtathatom, de semmi nem jutott eszembe. Lydia lassan felállt, körülnézett, majd elindult az egyik bokor felé. Kíváncsian figyeltem, hogy mire készül. Leszakított egy virágot, majd Allison mellé lépett, és letette mellé.