Don't Look Back (HUN)

Huszonkilencedik

Kérdően fordultam hátra, csigalassúsággal. Először a földön heverő fémlándzsa tűnt fel. Följebb emelve a fejem pedig... A Lydia mellkasán ütemes tempóban növekvő vérfolt.
-Ne... -mondtam, majd melléugrottam, és megtartottam, hogy ne essen a padlóra. Óvatosan a földre fektettem, a feje alá tettem a táskámat. Legalább ennyi komfortot tudtam adni neki.

Lydia engem nézett fürkésző szemekkel. Smaragdzöld szemei kezdtek fakulni.
Az egész látványtól sírhatnékom támadt. Bárcsak megmenthetném! Bárcsak vérfarkas lehetnék, és elvehetném a fájdalmát! Bárcsak... Bárcsak én halnék meg helyette.
-Semmi baj -nyögte ki halkan Lydia egy mosoly kíséretében. Gyengéden megszorítottam a kezét.

-Csak ígérd meg... Hogy nyerni fogsz.
Akaratom ellenére könnybe lábadt a szemem.
-Nem ígérhetem meg. Nem lehet.
-Kérlek. Meg tudod csinálni...
Lydia kapkodva vette a levegőt. Halkan szipogtam egyet.
-Rendben, megígérem.
Az arcomon legördült egy könnycsepp, amit Lyds észre is vett.

-Jaj, Stiles... Semmi baj. Ez így jó. Itt vagyok a karjaidban... Nem is kívánhatnék... Ennél többet.
Ezután Lydia az arcomhoz emelte a kezét, és a hüvelykujját, és letörölte a könnycseppet.
-Sajnálom, Lydia. Nem akartam, hogy ez így érjen véget -szipogtam.
Lydia halványan elmosolyodott.
-Azért köszönöm, Stiles...

-Kérlek, ne hagyj itt... -kezdtem könyörögni -Egyedül nem fogom túlélni. Kérlek... Szeretlek, Lydia Martin.
Lydia az utolsó mondat hallatán gyengéden megszorította a kezemet.
-Én is szeretlek, Stiles Stilinski.
Erre odahajoltam, és óvatosan megcsókoltam. Tudom, hogy ezt egész Panem látta, mint ahogy az első csókot is. De nem érdekel.

Lydia egy pillanatra megszakította a csókot.
-Stiles... Meg kell keresned... Keresd meg...
A mondatot azonban nem folytatta. A keze, amelyikkel eddig az én kezemet szorította, elernyedt, a szemeit pedig lehunyta.
Aztán dörrent az ágyú.

-Nem, nem, nem... -motyogtam, majd Lydia sápadt arcát a kezeim közé fogtam.
-Ne csináld ezt, Lydia... -kérleltem, bár a lelkem mélyén tudtam, nincs értelme. Lydia halott volt.
-Lydia... Kérlek, ébredj fel, Lydia... -A szemembe szökő könnyek elhomályosítottak előttem mindent.
-Lyds... Sajnálom.

Ekkor valami elszakadt bennem. A baseballütőt megragadva felugrottam, és elrohantam, hátra nem nézve. Minden felszerelést magam mögött hagytam, egyedül a három fegyver maradt nálam. Felrohantam a lépcsőn, végigrohantam a vakítóan fehér folyosón, és berontottam az egyik szobába.

Odaléptem a sarokban álló gyógyszeres vitrinhez, és beleöklöztem. Az üveg apró szilánkokra tört, melyekből néhány felsértette a kezem. Fájt. De közel sem annyira, mint Lydia elvesztése. Kiütöttem a vitrin másik üvegajtaját is, majd az egészet felborítottam, és egy fájdalmas üvöltés kíséretében belerúgtam.

Majd folytattam a vandálkodást. Széttörtem, zúztam, szaggattam mindent, amt csak találtam a szobában.
Végül a falnak vetettem a hátam, és szép lassan leereszkedtem a földre, az üvegszilánkokba. A térdemet felhúztam a mellkasomhoz, és megnéztem a kezem.
Vérzett. Nem is kicsit. Minden mozdítás fájt, és a véren keresztül is csillogtak a kézfejemből kiálló miniatűr üvegszilánkok.

Összekulcsoltam a kezem a térdem körül, és lehajtottam a fejem.
Azt se bántam volna abban a pillanatban, ha meghalok. Legalább az összetört lelkem is megnyugvást találna végre. Nem kéne félnem semmitől.
Mindemellett persze tudtam, hogy én magam sose tudnám megtenni. Nem vinne rá a lélek, hogy megöljem magam.

Ismét Lydia jutott eszembe. A gyönyörű, eperszőke haja, a csillogó, smaragdzöld szemei, a szívet melengető mosolya. Zokogva húztam még közelebb magamhoz a lábaimat. A szilánkok szúrtak, a kezem égetett, a szívem pedig szétszakadt.
Ott, a falnak dőlve, összekuporodva, zokogva ért utol az álom.

.o0O0o.

Üvöltve ébredtem fel, de az álmomat nem tudtam felidézni. Mondjuk nem volt nehéz találgatni, hogy miről álmodhattam. Mikor eszembe jutott, hogy mi is történt... De várjunk, mennyivel ezelőtt? Mennyit aludhattam? Feltápászkodtam, ekkor a kezeimbe belenyilallt a fájdalom. Ó, persze. A vitrin. Remélem, kötött életbiztosítást...
Kinéztem az ablakon. A viharfelhők még mindig látszottak, de már csak a távolban. A nap pedig még fent volt, de már nem sokkal a fák fölött.

El kell tűnnöm innen. Nem maradhatok itt. Nem tudok itt maradni.
Összeszedtem hát a tegnap lehajított csodakést, illetve a kezembe vettem a baseballütőt, és kiléptem az ajtón.
Csend volt. Nem az a "valaki megfigyel" fajta csönd, hanem az a "teljesen egyedül vagy"-féle csönd. Összeszorult gyomorral lépkedtem le a lépcsőfokokon, félve attól, amit lent találok.

Először el akartam kanyarodni. Nem akartam visszamenni... Oda. Arra a helyre. De sajnos figyelembe kellett vennem, hogy minden felszerelésem és ételem ott van. Így hát megindultam arra.
Odaérve azonban nem találtam senkit. Úgy értem... A folyosó üres volt. Leszámítva a földön heverő fekete-fehér hátizsákot, illetve kicsivel odébb a dobókést, mely a neonlámpák fényében vörösen csillogott. Aztán rájöttem, hogy az nem a neonlámpák miatt vörös. Hanem mert még mindig rajta van Theo vére. Nyeltem egy hatalmasat, majd felvettem a földről a kést, és eltettem. Majd lemosom, ha lesz rá alkalmam.

Felvettem a hátizsákot a hátamra, és kisiettem az épületből. Egyszerűen nem bírtam volna ott maradni. A képek még mindig kísértettek. És féltem, hogyha tovább maradok ott, beleőrülök.
Így hát elindultam vissza, a kezdőponthoz. Bőségszarunak nem igazán nevezhettem, mivel a kivágott fatörzsnek nem volt bőségszaru alakja.

Ez persze azt is jelentette, hogy újra át kell vágnom az őszies erdőn. Már ha ott van még.
Nem voltak terveim. Reménykedtem, hogy valamelyik életben lévő kiválasztott, mint mondjuk Jackson gyorsan végez velem.
A kezem sajgott, és szomjas voltam, de nem akartam megállni inni. Csak mentem tovább befelé, az erdőbe.

És aztán megtaláltam. A levelek újra kezdtek sárgulni, barnulni, az avarban lépkedtem... Előjöttek az emlékek.
Nem is kell, hogy egy kiválasztottat találjak, elég egy csapdába belesétálnom. Gyors lenne. Oké, kicsit fájdalmas, de legalább túllennék rajta.
Ekkora szerencsém azonban nem volt. Valahogyan sikerült elkerülnöm az összes csapdát, ami ebben az erdőben fellelhető volt.

A végén fogtam magam, ledobtam a táskámat, és leültem rá. Elgondolkodtam. Most mit kezdjek magammal? Nekiálltam tördelni a kezem... Azazhogy csak akartam, mert ahogy hozzáértem a kezemhez, kis híján felkiáltottam fájdalmamban. A szilánkok még mindig benne voltak, én pedig úgy döntöttem, nem akarom, hogy elfertőződjön, mint a lábam annak idején. Így hát elkezdtem kiszedegetni a szilánkokat. De már az, hogy hozzájuk értem, jócskán átlépte a fájdalomküszöbömet.

Nem tudtam megmenteni Lydiát. Egy szilánk. Nem tudtam segíteni Allisonon. Újabb szilánk. Scott elárult. Újabb szilánk. Elbuktam Saraphine-t. Újabb szilánk. De megmentettem Kathy-t. Itt egy pillanatra megálltam. Igen, Kathy-t sikerült megmentenem ettől az egésztől. De magamat nem. Szilánk. Az a sok minden, amin idáig keresztülmentem. Újabb szilánk.

Miután kiszedtem az összes csillogó üvegszilánkot, felálltam. Kinyújtóztattam a végtagjaimat egy kicsit. Majd folytattam a gyaloglást vissza, a kivágott fa törzséhez.
Ekkor azonban előttem nem messziről fájdalmas üvöltés hallatszott. Valaki velem ellentétben valószínűleg talált egy csapdát.

Készültem megfordulni, és elhúzni egy másik irányba, de eszembe jutott valami, amin már gondolkodtam korábban, de nem tudtam mire vélni. Lydia azt mondta, hogy keressem meg, meg kell keresnem. De mit? És mi van, ha egy kiválasztottra gondolt?
Így hát menekülés helyett elindultam, hogy megkeressem a kiáltás forrását.