Don't Look Back (HUN)

Tizenhatodik

-Mi? -kérdeztem értetlenül.
Saraphine felcsattant -Megöltem az anyámat, mit nem lehet ezen érteni?
Egy darabig nem szóltam semmit, csak bámultam ki a fejemből.
-Tudom, hogy most valószínűleg utálsz -kezdte ő -De baleset volt. Tízéves voltam, igazából azt sem tudtam igazán, hogy mi történik!

-Elmondod? -közelebb ültem hozzá -Hogy mi történt azon a napon?
-Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
-Ígérem -mondtam komolyan, mire Saraphine sóhajtott, és belekezdett a mondókájába.
-Mennyire emlékszel a történetből, amit meséltem? A szemem színéről?
-Hát... -megvakartam a fejem -eredetileg zöld szemed volt, csak az anyád utálta, ezért átműttette kékre, de te a kéket utáltad, ezért fél szemed barnára műttetted, ezért anyád berágott rád, és elküldött ide.
-Igen, ez volt az, amit bemeséltem.
-És akkor... Hogy van az igazi történet?

-Odáig igaz, hogy hazamentem a félig barna, félig kék szemeimmel. Aztán mikor az anyám meglátta, elkezdett ordibálni velem. Veszekedtünk. Nem egyszerű vita volt, hanem repkedett ott minden, ami a kezünk ügyébe került. Tízévesen... Volt egy kis tiarám. Mint a hercegnőknek. Tudom, mekkora hülyeség -mosolygott el kínjában Saraphine.
-És utána mi történt?
-Az a tiara ott hevert a kanapé karfáján, a csillogós, csúcsos részével felfelé. Én felugrottam a kanapéra, és onnan ordibáltam neki, ő pedig közeledett felém, de... Ott volt az útban egy kifeszített zsinór.

-Emlékszem, mit mondtam neki akkor -Saraphine-nak megint előkerültek a könnyei -Azt kívántam neki, hogy bárcsak meghalna! És akkor megbotlott a zsinórban, és ráesett arccal a tiarára. Aztán a földre zuhant. Én pedig már csak azt vettem észre, ahogy mindent elborít valami sötétpiros dolog. Ijedtemben berohantam a fürdőszobába, és nem mertem előjönni, egészen addig, amíg a békeőrök ki nem hoztak. Aztán ide utaltak.

-Saraphine, úgy sajná...
-Nincs szükségem a sajnálatodra -vágott közbe, én pedig meglepődtem a harciasságán.
-Nincs rá szükségem, jó? Csak ha most Amelia visszaküld a hatóságoknak, nekem annyi. Lecsuknak egy életre, mondván megöltem. Nincs bizonyíték, hogy baleset volt. Ez a munkahely is csak átmeneti megoldás volt, eredetileg tizennyolc éves koromig maradhattam volna. Csak szeretem ezt csinálni, így maradtam. De ha Amelia rosszat szól rólam a békeőröknek, börtön, vagy halálbüntetés. Jobb nincs.
-Biztos lehet valamit tenni -kezdtem.
-Nem. És az is a legjobb, ha hagyjuk a dolgokat alakulni.

Akármennyire is akartam segíteni neki, rájöttem, hogy neki van igaza. Ha most közbelépnénk, talán csak rosszabb lenne. Főleg, ha engem is beleveszünk a számításba.
-Figyelj, Saraphine, nem lesz semmi baj. Csak... Talán figyelj arra, hogy ne légy vele bunkó. És akkor talán elfeledkezik erről az egészről.

-Jó ötlet. Megpróbálom -mondta -Csak annyi a probléma, hogy a nő elképesztően idegesítő.
-Nekem mondod? Leütött! -nevettem.
Saraphine is felvidult ettől, és végre elnevette magát.
-Na, elhiszed, hogy nem lesz semmi baj?
-Mostmár igen, azt hiszem. Köszönöm, Stiles.

Én akartam mondani neki, hogy szívesen, de ekkor előzetes kopogás nélkül kinyílt a bejárati ajtó, és egy békeőr lépett be rajta. Saraphine elsápadt.
-Stiles Stilinski?
-Én vagyok az -álltam fel.
-Kérlek, most fáradj velem.
-De hová? -kérdeztem. Nem boldogított a tudat, hogy egy békeőr fog elkísérni egy helyre, amiről azt sem tudom, micsoda.
-A bemutatóteremhez. A pontozás nemsokára elkezdődik.

-Sok sikert -hallottam mögülem Saraphine-t, majd kiléptem az ajtón, és követtem a békeőrt.
Egyetlen mondat sem hangzott el azalatt az idő alatt, amíg a kifejezéstelen, fehérre festett folyosókon kanyarogva eljutottunk a bemutatóteremig. Azonban nem mentünk be oda. A békeőr egy másik ajtóhoz vezetett, melyen belépve ott találtam magam a többi tizenegy kiválasztott társaságában.