Don't Look Back (HUN)

Huszonnyolcadik

Nem is tudom, mire riadtam fel pontosan. Annyit tudok, hogy levegő után kapkodva felültem az ágyban, mint a filmekben a főszereplő, ha rosszat álmodik. De én nem álmodtam semmit. Miután a fájdalom magával ragadott, egy teljesen álomtalan, mély álomba zuhantam. Az egyetlen dolog amire még a tudatalattim furcsa mód emlékszik, az az, ahogy Lydia végigsimít a homlokomon, miközben alszok, és halkan azt suttogja: Semmi baj, minden rendben, itt vagyok. Nincsen semmi baj.

Ha már itt tartunk, hol van Lydia? Leszállok az ágyról, a hátamra veszem a zsákomat, az övembe beletűzöm a késeimet (gondolom Lydia kiszedte őket, hogy véletlenül se nyársaljanak fel alvás közben), majd szorosan bekötöm a cipőfűzőmet, és kimegyek a szobából.
A folyosó fehér. Ezt idáig nem realizáltam, lehet azért, mert nem is igazán voltam magamnál. De nem az a piszkosfehér, mintha a kórházat használnák, hanem az a sterilséget árasztó vakító fehérség.

Jobbra és balra is elnézek, de Lydiának még a nyomát sem látom.
-Lydia? -szólok félhangosan, nehogy a közelünkben ólálkodó többi kiválasztott esetleg meghallja. Már ha egyáltalán ólálkodnak a közelünkben.
Azonban csak csend válaszol. Illetve a saját hangom, ahogy visszhangzik az üres folyosókon.
Vajon meddig voltam kiütve? Pár órára? Egy napra? Vagy többre? Mi van, ha Lydia ezalatt meghalt? A torkomban gombóc képződik erre a gondolatra.

Így hát sietve lerohanok a lépcsőn, és kirontok a kórház bejárati ajtaján.
És ekkor realizáltam egy nagyon fontos dolgot, amit már sokkal előbb észre kellett volna vennem. A lábam már egyáltalán nem fáj.
Leülök a földre, és felhúzom a nadrágom szárát. A sérülésem nem több már, mint egy enyhe bőrpír. Mint egy napégés. Hitetlenkedve elmosolyodok, a kenőcs mégiscsak segített rajtam. Visszahajtom a nadrágomat, és elindulok. Nem tudom merre, az ösztön vezérel. Közben néha szólongatom Lydset. Mégis hogyan fogom megtalálni egy ekkora kisvárosban?

.o0O0o.

Az ösztöneim valamiért mégis az erdő felé vittek. A házakat már rég magam mögött hagytam, a lábaim (a végre teljes értékű, mozgó, fájdalommentes lábaim) pedig csak vittek egyre befelé, az erdő sűrűjébe. Végül megláttam egy guggoló alakot... Akinek fejét egy csodálatos eperszőke hajkorona díszítette.
-Lyds?
Lydia megfordult, felugrott, és szorosan megölelt.
-Meddig voltam kiütve? -kérdeztem.
-Pár óráig -válaszolt Lydia, az arca még mindig a vállamba fúrva.

-Az nem olyan vészes -állapítottam meg. Lydia elengedett, de előtte még megpuszilta az arcomat.
-Nem, bár kicsit kiakadtam, mikor elájultál, és utána nem akartál felébredni. Azt hittem először, hogy meghaltál, de persze mikor nem hallottam az ágyút, emiatt már nem aggódtam.
Aggódott értem! Ez aranyos.
Az jutott akkor eszembe, amit még a Kapitóliumban kiterveltem. Mármint tervem nem volt arra nézve, hogy hogyan csináljam, de az ötlet ott volt a fejemben, és csábítónak tűnt. Mégpedig hogy Lydiával együtt nyerjek. Most ezt a célt méginkább szeretném megvalósítani.

-Figyelsz? -kérdezte Lydia.
-Bocsi, elkalandoztam. Mit is mondtál?
Lydia fáradtan forgatta a szemét.
-Csak azt, hogy épp kerestem pár ehető bogyót, növényt... Hogy egy kicsit színesítsük a menüt.
-De hát rengeteg kajánk van! -mondtam csodálkozva.
-Mondom csak színesíteni -Lydia csak mosolygott az értetlenségemen.

-Segíthetek, szedhetek olyanokat, amit tutira felismerek.
-Stiles Stilinski, lekötelezel -nevetett fel Lyds. Még mindig imádom a nevetését. És a mosolyát.
-Meg tudom különböztetni például a... Szamócát, ribizlit, egyéb pirosgyümölcsöket -méláztam el vicceskedve -és felismerem az éjfürtöt. Az megfelel?
-Éjfürtre ne számíts -mondta Lydia -kétszer nem követik el ugyanazt a hibát. Egyszer már összedőlt a rendszer egy halálos bogyó miatt. Most hogy újra rend van -Lydia finoman megnyomta a rend szót -tanultak a hibáikból. Ahogy a lázadók is.