Don't Look Back (HUN)

Harmincötödik

Lefagyva bámultam kettőjüket. Scott nem nagyon igyekezett kiszabadulni: Nem tudom, hogy azért, mert nem is akart, vagy pedig csak szimplán nem akarta megöletni magát.
-Jackson, ne csináld ezt... Nem muszáj ezt csinálnod -próbáltam élni a meggyőzéses taktikával. Jackson azonban nem úgy tűnt, mint aki erre minimális szinten is vevő lett volna.
-Már miért ne? Ez a kis kétszínű hazudozó -a keze megremegett Scott torka mellett -mégis mit jelent neked, hogy ennyire meg akarod védeni?

A kérdés meglepett, így semmilyen értelmes választ nem bírtam kinyögni. Tényleg, mi nekem Scott? Talán egy utolsó mentsvár? Egy szerencsés balfék, aki csak kiérdemelte a bizalmam utolsó morzsáit? Netalán egy barát? Talán az összes egyszerre.
-Meg amúgyis -vigyorgott Jackson, mint valami elborult -Hogy nem fogjátok még fel, hogy mi már halottak vagyunk? Mind meghaltunk az Aratás napján, bárki bármit mondjon! Ez nem Éhezők Viadala, hanem Ártatlanok Haláltusája! És ennek soha nem lesz vége! Nem értitek? Akkor sem éljük túl, ha kijutunk! Mert örökre rabszolgák maradunk. És az nem élet.

A kezeimet lassan leengedtem. Nem én értettem meg őt... Hanem végre ő értett meg engem. Hogy mégis miért nem láttam értelmét kezdetektől fogva ennek az egésznek.
-Megértelek, Jackson -próbáltam a lehető leghiggadtabban beszélni.
-Nem, kicseszettül nem értesz meg! Téged is csak az, foglalkoztat, hogy megnyerd a viadalt...
Jackson... Másmilyennek tűnt, mint korábban. Megtörtnek, reményvesztettnek. Soha nem hittem, hogy egyszer látni fogom ezt az oldalát is.

-Ez nem igaz! -Oké, az tény, hogy nem lenne rossz túlélni...
-Ugyan már! -váltott egy pillanat alatt csalódottból elborulttá -Önként jelentkeztél, csakhogy megmentsd azt a lányt!
-Most pedig igyekszem megmenteni másokat is! -kiáltottam -Mi ebben a rossz?
-Az, hogy sorra el is buktad őket! -Jackson arcára egy gonosz félmosoly ült ki -Soroljam? Allison... Lydia...
Scottra pillantottam. Scott az ujjával óvatosan Jackson karjára mutatott.
Először nem értettem, mit akar ezzel. Aztán viszont leesett. Az övemhez nyúltam, hogy elővegyek egy dobókést. Jackson azonban amint meglátta, hátrébb lépett, közelebb a tető széléhez.

-Hajrá, Stilinski. Méltó búcsút vettél ettől az árulótól? Mert ha most megölsz... Magammal rántom. De akkor nyertél. Tiéd lehet a dicsőség, amire annyira vágysz.
Felemeltem a kést, és mély levegőt vettem. Három eshetőség van. Az első: Megölöm Jacksont, de akkor Scott is meghal. A második: Véletlenül Scottot találom el, és akkor semmit nem értem el. A harmadik: Sikerül Jackson karját eltalálnom... Viszont erre van a legkevesebb esély.
-Na? Hogy döntöttél? -kérdezte a fejét oldalra billentve Jackson -Dicsőség? Vagy inkább halál?
Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

-Ilyenfajta dicsőségre nekem nincs szükségem.
Ez volt a végszó, aztán elhajítottam a kést... Ami beleállt Jackson alkarjába.
A fiú felüvöltött fájdalmában, Scott pedig a pillanatnyi zavart kihasználva kiszabadította magát a szorításból, aztán villámgyorsan hátrafordult, és meglökte Jacksont. A fiú pedig az egyensúlyát elveszítve átbillent a tető szélén, és négy emeletnyi zuhanás után földet ért a kiválasztottak között. Nem is igazán kiválasztottak. Inkább csak önmaguk árnyékai. Scott mellé siettem, és lenéztünk. Jackson nyaka fura szögben állt, csak úgy, mint a bal lába. Azonban a következő pillanatban dördült az ágyú. Nem szenvedett sokáig.

Scottal egymásra néztünk, majd megveregettük egymás vállát mosolyogva. Megcsináltuk. Mi vagyunk az utolsók.
Újra lenézve láttuk a kiválasztottakat elrohanni vissza, az erdő felé, én pedig újra létszámellenőrzést tartottam. Még mindig csak tizenegy. Hogyhogy csak 11?
-Kivilágosodhatna már... -morogta bosszúsan Scott.
-Nem fog... Csak egy maradhat, tudod.
És akkor ha az aréna nem is, én megvilágosodtam.
-Vagyis vagy egyikünk öli meg a másikat... -haraptam el a mondat végét.
-Vagy a játékmesterek intézik el. Kurva élet...
Magamban hátrahőköltem. Még egyszer sem hallottam Scottot káromkodni.