Don't Look Back (HUN)

Huszonharmadik

Allison rohant legelöl, én utána, bár bicegésem lassított rajtam. Legvégül pedig Lydia ment, hogy ne én legyek az utolsó.
A lehető legrosszabb lehetőséget választottuk menekülés szempontjából. Nem fordultunk meg, és rohantunk el, hanem egyenesen továbbmentünk befelé, a őszi erdőbe.

Már nem is éreztem a lábam, alapszinten is úgy sajgott, mintha épp a recés élű késemmel szabdalnák darabokra. Egyre lassultam.
-Allison, lassíts! -szólt hátulról Lydia -Stiles alig bírja az iramot.
Allison vette az adást, és sétálni kezdett. Így szépen lassan utolértem, Lydia pedig még mindig fedezett minket hátulról.

-Figyelj, Stiles -kezdte Allison -Szimpi srác vagy, úgyhogy most kérdezek valamit tőled.
Allison felém fordult.
-Bejön neked Lydia?
Hátrahőköltem.
-Te... Tudsz róla?
Allison mosolygott -Mindenki tud róla kettőtökön kívül. Ahogy egymásra néztek, ahogy törődtök egymással...
-Mire akarsz kilyukadni? -kérdezem halkan Allisont.
-Valld be neki. Mondd meg, hogy tetszik neked. Hidd el, nem fog megharagudni rád.

-Honnan veszed? Mondta?
Allison megállt velem szemben.
-Igen, Stiles, mondta. Amikor csak kettesben vagyunk, rólad áradozik. Hogy milyen figyelmes vagy, milyen helyes vagy, ma ilyen kedves volt velem, blablabla, stb... -mondta a végét egy kicsit unottan.
Én csak hallgattam. Szóval tetszem Lydiának. Allison azt mondta. És nekem is tetszik Lydia. De... Mi van, ha mondjuk...
Megint túlgondolod az egészet, Stiles. Hallottad a tényeket.
-Ennyire lesokkoltalak? -kérdi Allison.
-Hát -megvakarom a fejemet -Kicsit. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy...

-Stiles...? -szakított félbe egy hang mögülünk. Allisonnal hátrafordultunk, és egy halálra rémült Lydiát láttunk nem messze tőlünk, aki valamiért nem mert megmozdulni. Odasiettünk.
Allison látszott a rémület, mikor meglátta, hogy mi is történt Lydiával.
Az egyik lába egy medvecsapda közepén volt, mely kicsit már le volt nyomódva. Tudtam ez mit jelent. Ha lejjebb engedi a lábát, a csapda összecsapódik, és vérfürdő lesz. Ha feljebb engedi, ugyancsak összecsukódik a csapda, és vérfürdő lesz. Lydia pontosan eltalálta azt a pontot, amelynél se feljebb, se lejjebb nem jó.

-Segítsetek... -mondta Lydia halkan, ahogy az arcán legördült egy könnycsepp. Halálra volt rémülve.
Ijedten Allisonra néztem, aki feltartotta a kezét.
-Láttam már ilyet otthon -kezdte -Apáék használnak ilyeneket, de nem tudom hogy működnek, mert annyira szuperérzékenyek, hogy apa nem engedett a közelükbe.
Mint egy varázsszóra, a csapda egy pillanatra megremegett, és úgy tűnt, mintha összeakarna csapódni.

-Lydia, ne mozdulj! -szóltam rá, mire Lydia lefagyott az aktuális helyzetében, és szipogott.
Megnéztem jobban a csapdát. Bele volt ágyazva a földbe, a széleit pedig befedték avarral, hogy elrejtsék.
Allison fel-alá járkált gondolkodva.
-Ezeken szokott lenni használati utasítás.
-Miért lenne egy medvecsapdán használati utasítás? -kérdezem.
A választ Lydia adta meg.
-Mert az állatok nem tudnak olvasni! -mondta hisztérikusan.

Lehajoltam, hogy megnézzem azt a csapdát mégegyszer, közelebbről. Kell lennie egy használati utasításnak. Nem hagyhatom, hogy Lydiának ne legyen többé lába. Az idegességtől remegni kezdtem. Viszont használati utasítást nem találtam. Semmit.
-Nincs használati utasítás!
-Az nem létezik. Mindegyiken van.
-Ezen nincs! -ismételtem meg.
Néhány másodpercig néma csendben álltunk mind a hárman. Végül Lydia törte meg a csendet.

-Akkor találjátok ki! Nem akarok itt állni örök időkig!
Lydia megtörölte a szemét.
-Stiles... Te olyannak tűnsz, aki mindig kitalálja a dolgokat. Szerintem neked soha nem kellettek használati utasítások, rájöttél mindenre magadról, mert okos vagy. Érted?
Ettől felébredtem.
-Úgyhogy szedd össze magad -mondta Lydia a sírás határán -És találd ki.
Allison rám pillantott, én pedig elgondolkoztam.