Don't Look Back (HUN)

Tizenkilencedik

Nem kellett volna éjfélig fent maradnom. Másnap reggel hatkor Katniss kopogás nélkül berontott.
-Stiles, igyekezz. Hétre oda kell érnünk a felszállóhelyhez, vagy a légpárnás elindul nélküled. És azt nem akarod, hidd el -hadarta.
-Argh... -morogtam, majd kinyújtózrattam az alvástól kissé elgémberedett végtagjaimat.
-Tíz perced van reggeliig. A múltkor sikerült 8 és fél perc alatt elkészülnöd, ideje megdönteni a rekordot. Gyerünk! -Katniss tapsolt egyet, majd kiment, az ajtót nyitva hagyva.

-Remek -mondtam kissé rekedtesen, majd felkeltem, és felvettem a kikészített ruhát. Viszlát, luxus, hiányozni fogsz.
Mikor egy gyors arcmosás után felöltözve kimentem, Katniss lenyomta a stoppert.
-7 perc, 59 másodperc. Javítottál, gratulálok.
Csak forgattam a szemem.
-Na gyere, és egyél, nincs sok időnk.
Kényelmes tempóban elkezdtem kiüríteni a tányért.

.o0O0o.

-Innentől ezekre a kedves fekete ruhás emberekre bízlak, Stiles -mondta Katniss.
-De jó -morogtam.
-Figyelj -Katniss szembefordított magával -emlékszel még az aranyszabályokra, amiket mondtam?
-Persze -válaszoltam -Fuss el. Keress vizet. Találj szövetségest.
-És a legfontosabb? Mi a legfontosabb, Stiles?
-Ne nézz hátra.
-Pontosan.
Katniss még egyszer elmosolyodott, majd ennyit mondott.
-Látni fogom, mit csinálsz, szóval csak ügyesen. Indulhatnak.

Az utolsó mondat már a fekete ruhásoknak szólt, akik erre közrefogtak.
-Indulj -mondta az egyik.
-Sok sikert -hallottam még Katnisst, aztán egyedül maradtam a komor fekete ruhásokkal.

Egy jó darabig mentünk, sőt, szerintem földalatti alagutakban is jártunk a lépcsők alapján, míg nem egyszercsak kiértünk egy nagy sík területre, melynek közepén egy légpárnás állt, arra várva, hogy én is felszálljak, és elvigyen minket az arénához.

Mikor odaértünk a fekete ruhások felkísértek a fedélzetre, ahol tizenkét szék fogadott, melyből 11 már foglalt volt. És persze én Lydia mellett kaptam helyet.
-Szia Stiles -mondta mosolyogva Lydia.
-Szia -mondtam neki kissé rémülten. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy megláttam, ahogy mindenki karjába egy öt centi hosszú, vastag tűt szúrnak. Éljen a tűfóbia.

-Minden oké? -kérdezte az eperszőke hajú lány.
-Persze, csak... Félek a tűkről -mondtam neki halkan.
Lydia halkan felnevetett.
-Semmi baj. Figyelj, ez csak egy pillanatig fáj. Utána nem is fogod érezni. Bízz bennem!
-Oké -mondtam, egy elkeseredett sóhaj kíséretében.

Mikor a nő a tűvel odaért hozzám, csak azért is megkérdeztem:
-Elnézést... Ez micsoda?
-Nyomkövető. Hogy tudjuk, hogy az arénán belül merre jársz.
A mondat befejeztével pedig a karomba mélyesztette a tűt.
Összeszorítottam a fogam. Akármennyire akartam hinni Lydiának, ez kegyetlenül fájt. Végül kihúzta, és elment.

-Bátor voltál, Stiles -mosolygott rám Lydia. Nem akartam neki mondani, hogy a bátorság nem itt kezdődik.
Aztán a gép megemelkedett alattunk, és tudtam, hogy elindultam. Lydia viszont megszorította a kezem.
Ránéztem, és láttam, hogy a szeme szorosan össze volt csukva, és látszott rajta, hogy fél.
-Félsz a repüléstől? -kérdeztem. Lydia bólogatott.
-Nincs baj, Lydia, nemsokára ottleszünk, és leszállunk.

Allison valamilyen furcsa okból velünk szemben ült, hiába Kilencedik Körzet. És láttam, ahogy mosolyogva figyelt kettőnket. Mikor észrevette, hogy őt nézem, annyit tátogott: Shippellek titeket.
Egyrészt, mi az, hogy shippel? Másrészt, miért nézett ránk úgy, ahogy azokra a "nagyon cuki" párokra szokás?

Egy jó húsz perccel később éreztük, ahogy a légpárnás ereszkedni kezd, és Lydia megkönnyebbülten sóhajtott. Elmosolyodtam, ahogy őt néztem. Mikor a repülő leszállt, békeőrök léptek be párosával, és mindenkit kikísértek. Természetesen ismét én voltam az utolsó, mint annak idején a vonaton. Az egész úgy tűnik, mintha évekkel ezelőtt kezdődött volna.
A békeőrök nagyon humánus módon felrángattak a székről, és lökdösni kezdtek a kijárat felé.

-Igyekezz, nincs sok időnk -morogta az egyik fehér egyenruhás. Én csak forgattam a szemem. Erre csak kaptam egy lökést, hogy haladjak. Jól van, értem én.
Miután rengeteg folyosón végigkísértek, egy ajtón belöktek, majd bezárták az ajtót. Aztán hallottam a távolodó lépteiket.
-Rohadékok... -motyogtam, majd körbenéztem. És az első dolog, amit észrevettem, az egy felém rohanó Saraphine volt.

-Szia! -mondta, majd megölelt. Csodálkozva bár, de visszaöleltem.
-Ezt mire fel? -kérdeztem.
-Mész az arénába. Ez nem elég indok? -válaszolt egy kérdéssel Saraphine.
El kellett ismernem, hogy igaza van.
-És hogyhogy itt vagy? -érdeklődtem.
-Rád kell adnom valami göncöt. Előírás.
-Akkor add azt a göncöt -mondtam vigyorogva.

Saraphine odaadott egy összehajtogatott ruhakupacot. Körbenéztem, de egy üres szobában álltunk, egyik végében egy lifttel.
-Elfordulok, jó? -mondta Saraphine, majd hátat fordított nekem. Én pedig elkezdtem átvenni az aznapi szerelésem, és magamra öltöttem a kék pólót és a barna nadrágot, amit a Kapitólium adott.

-Amúgy beszéltem Ameliával -kezdte Saraphine még mindig háttal állva -és azt mondta, hogy elnézi a magatartásomat, most az egyszer. De ha mégegyszer valami olyat teszek, amivel megsértem, akkor szól a hatóságoknak.
Időközben elkészültem az átöltözéssel, és szóltam Saraphine-nak hogy megfordulhat.
-Na látod -mondtam neki.

Saraphine mosolygott. Teljes szívéből. Ekkor azonban az idillt egy monoton hang törte meg.
A zárásig még egy perc van hátra.
Kérdőn néztem körbe.
-Ez csak annyit jelent, hogy akkor bezáródik a lift ajtaja, és nem fogsz tudni beszállni.
Gombóc nőtt a torkomba.
-Az fog felvinni a...
Saraphine bólogatott.

-Figyelj, Stiles, nem lesz semmi baj, oké? Talpraesett vagy. Sikerülni fog rendben?
Bólintottam.
A zárásig még harminc másodperc van hátra.
-Jobb, ha mostmár bemegyek -mondtam.
-Oké -mondta egy biztató mosoly kíséretében Saraphine. A keze most is egyik koromfekete hajtincsével babrált.
Beálltam a liftbe, Saraphine pedig becsukta az ajtót.
A zárásig még tizenöt másodperc van hátra.

Ekkor azonban békeőrök rontottak be a szobába, és Saraphine-t a falhoz préselték.
-Kezeket a tarkóra!
-Mi történik? -kérdezte ijedten Saraphine.
-Saraphine McAdams! Önt letartóztatom Irene McAdams meggyilkolásáért! Bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon!

-Mi? -Saraphine rúgkapálni kezdett, de két erős békeőr fogta két oldálról, ráadásul bilincs volt a csuklóin -Nem vihetnek vissza! Baleset volt! Egy véletlen baleset!
Saraphine rámpillantott, én pedig dörömbölni kezdtem a zárt üvegajtón.
-Engedjék el őt! Nem tett semmit!
Egy kattanást hallottam, majd a lift elindult csigatempóban felfelé. Én még mindig ütöttem az ajtót, hiába tudtam, hogy semmi értelme. Láttam, ahogy a síró, megbilincselt Saraphine-t kivonszolják a szobából.

Hirtelen elszomorodtam. Elbuktam őt. Azt mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, ha megbeszéli Ameliával. De hát persze. A papagáj nem tudja tartani a csőrét. Ha visszatérek, esküszöm, ő lesz az első, akit kinyírok, ha Saraphine-nak valami baja esik.
Akkor jöttem rá, hogy a lift milyen rossz hatással van rám. Hirtelen gyilkos gondolataim támadtak.

A fal egyszercsak elmaradt mellőlem, és szép lassan felértem a felszínre.
Középen egy... Kivágott fa törzse? Azon hevertek szanaszét a fegyverek, hátizsákok, satöbbi.
Körülnéztem. Kerestem a tekinteteket, bár mindenki messze állt tőlem, egy körben.
Mellettem állt Lydia, és Jackson. Utóbbi gyilkos tekintettel méregetett, miközben ott volt az arcán egy kis mosoly. Az előbbi halványan elmosolyodott, azonban szemei kifejezéstelenek maradtak. Akárcsak Allisoné. Az utolsó szemkontaktus keresési kísétletem Scott volt. Ő azonban kerülte a tekintetem, és ezt nem tudtam mire vélni.

A fatörzs fölött egyszercsak megjelent egy világító hologram, rajta egy visszaszámlálóval. 20, 19, 18...
Elöntött az adrenalin, és tudtam, hogy most ideje elővenni egyik leghatékonyabb fegyveremet: a józan eszemet.
Nem szabad belekeverednem a vérfürdőbe. Ezt legegyszerűbben úgy kerülhetem el, ha rögtön elfutok.

Viszont akkor nem lesznek felszereléseim, fegyvereim... Tehát a legjobb megoldás az lesz, ha felkapom a hozzám legközelebb eső fegyvert és hátizsákot.
A hátizsák egy normál méretű fekete-fehér csíkos táska volt, míg a legközelebbi fegyver egy... Baseballütő. Hogyne. Halotti bizonyítvány is van a táskában? Úgy érzem kelleni fog.

A számláló lassan közeledett a 0-hoz. A többiek már felkészültek a sprintelésre.
3, 2, 1.
És abban a pillanatban számomra megállt az idő.