Don't Look Back (HUN)

Harmincharmadik

Mikor újból felébredtem, Scott már ébren volt, és éppen próbált talpra állni.
-Mi az, Scott? -szólítottam meg -mit csinálsz?
-Megnézem, hogy rá tudok-e már állni a lábamra.
Felkönyököltem.
-Máris ennyivel jobb?
Scott válaszképpen felhúzta a nadrágszárát. Egy halvány heg maradt csupán a csapda nyomaként, semmi több.
-És a legjobb, hogy már nem is fáj. Egyáltalán -tette még hozzá, aztán sikeresen felállt két lábra.
-Mintha csak új lenne! -lelkendezett, majd körbesétálta a barlangot, próba gyanánt ugrált néhányat, közben pedig hatalmas mosollyal az arcán konstatálta, hogy 95 százalékosan meggyógyult. Végül rám nézett.

-Amúgy a homlokod egész jól néz ki. Sőt, nem is látszik.
Meglepetten nyúltam oda, és hang nélkül igazat adtam Scottnak.
-Meg a kezed!
Azt legalább normálisan meg tudom nézni, gondoltam, majd szemügyre vettem azt is. És tényleg, a sebnek nyoma sem maradt.
Az idillt viszont megzavarta Scott gyomrának hangos korgása.
-Nincs véletlenül valami kajád? Nem is tudom, mikor ettem utoljára.

-A vicces az -kezdtem, miközben a táskámból próbáltam előhalászni egy kis ennivalót -hogy pont ezt akartam kérdezni tőled, mikor bealudtál.
Scott elmosolyodott.
Elővettem a becsomagolt ételt, de mielőtt leszedtem volna a csomagolást, megcsapott a fura szag, ami a kezemben lévő csomagokból áradt.
-Francba, ez megromlott -morogtam, majd kiráztam az egész táska tartalmát. Scott csalódottan lehajtotta a fejét. Olyan volt, mint valami magára hagyott kölyökkutya.
-De akár kereshetnénk is valamit -javasoltam -főleg hogy mostmár tudsz járni.

Scott jóformán meg se várta, hogy befejezzem a mondatot, rögtön nekiállt az új hátizsákba összeszedni a cuccait. Hasonlóan cselekedtem én is, a kaján kívül mindent visszapakoltam.
Nem terveztem ide visszajönni. Nem tudom, miért, de olyan érzésem volt, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz. Elvégre már csak 5-en vagyunk. Jackson, Isaac, Malia, Scott, illetve én.
Egy negyedórával később kimásztunk a barlangból, minden fajta érzelmes búcsúzás nélkül. Megszakad a szívem.

A nap majdnem felettünk járt, így arra következtettem, hogy maximum két és fél órát aludhattunk. Illetve hogy nagyjából dél lehet, de ez túl egyértelmű.
-Mi a következő lépés? -nézett rám Scott, instrukciókat várva.
-Nos... Szükségünk van vízre és valami ehetőre. Én állítok csapdákat, ha te elmész a patakhoz vízért.
-Ne vadásszak inkább én? Szerintem több gyakorlatom van ben... Jó, akkor megyek vízért.
Először nem értettem a hirtelen váltást, aztán rájöttem, hogy valószínűleg olyan fejet vághattam, amitől Scott inkább meggondolta magát.

-Nekem igazából mindegy. De ha mész vízért, akár gyűjthetnél is pár dolgot.
-Ahogy gondolod -vonta meg a fiú a vállát, miközben a pólója alól kivillant a dupla csík.
-Akkor itt találkozunk egy óra múlva.
Ezzel a végszóval elindultam a kisváros felé, az erdőbe. Egy óra, én nem vagyok normális. A szerencsén múlik, hogy fogok-e valamit a csapdával, vagy nem.
Neki is állok botokat gyűjteni, és összeállítok egy csapdát, ismét kihasználva a szigetelőszalag előnyeit. Aztán leülök az egyik közeli bokor takarásába, és várom, hogy utolérjen a szerencse. Közben pedig az övemen lévő táskából előhúztam az újonnan kapott dobókéseket, hogy jobban szemügyre vehessem őket.

Apró, könnyű kések, összesen öt darab. Tíz centi hosszú pengéjükkel vigyázva is sikerült elvágnom az ujjamat. Miközben a sérült ujjamat szopogattam, hogy ne vérezzen annyira (hülye szokás), óvatosan visszapakoltam őket az övtáskába. Aztán vártam, hogy valami akadjon már bele a csapdába.
Egy húsz perc múlva ez meg is történt, és ismét egy nyúl akadt a csapdámba, de ez a példány most nagyobb volt, mint az előző.
Volt nagyjából fél órám, hogy valamennyire ehetővé varázsoljam a vergődő élőlényt. Egy gyors mozdulat a késsel, és nem vergődött többé.
A tapasztalatnak köszönhetően gyorsan megtudtam nyúzni, és tíz perc múlva már a tűz fölé rakva puhult a hús.

Mire letelt az egy óra, én már a megbeszélt hely felé baktattam, kezemben a kajával. Ekkor azonban megtorpantam, ahogy az ismerős hangot meghallottam. Az ágyú.
Ugye nem Scott? Elkezdtem rohanni. Biztos nem Scott. Tuti, hogy nem Scott.
Odaérve viszont nem találtam senkit, és semmit. Kezdtem bepánikolni.
Futni kezdtem arrafelé, amerre láttam Scottot elindulni. Nem kellett sokat futnom, talán 50 métert, amikor is kis híján átestem a földön heverő hátizsákján.
Jobban megnézve, az oldalzsebben valami pirosat pillantottam meg. Kíváncsian nyúltam oda, és vettem el.

A kezemben néhány piros bogyó hevert, melyeket mostmár bárhol, bármilyen körülmények között felismertem volna. 5-6 szem, és halott vagy. Aminek majdnem én is áldozatul estem. Farkasboroszlán.
Ijedten dobtam el a bogyókat, és kiabálni kezdtem, miközben tovább rohantam.
-Scott? Scott!
Nem halhatott meg így. Ennyire nem hülye. Vagy mégis? Nem, nem halt meg.
A következő pillanatban valaki belémrohant és fellökött.
-Stiles? Hála az égnek! -hallottam Scott megkönnyebbült hangját.

Lenyújtotta a kezét, majd felsegített a földről.
-Basszus, azt hittem, hogy te haltál meg -mondta komolyan.
-Viccelsz? Én meg azt hittem, miattad szólt az ágyú!
Ekkor észrevettem, hogy valamit szorongat a kezében.
-Mi van nálad? -Scott kinyitotta a tenyerét, amiben néhány szem piros bogyó tűnt fel.
-Nem tudtam, mi ez. Gondoltam megkérdezlek.
Reflexből kiütöttem a kezéből.
-Ez mérgező! Ugye nem ettél belőle?
-Dehogyis!

-Viszont akkor... Ki halt meg?
Így hát elindultunk szétnézni a környéken, miután Scott magához vette a hátizsákját.
-Így nem fogunk találni semmit... -mondta Scott -Szétváljunk?
-Eszedbe ne jusson -válaszoltam, mire Scott elmosolyodott.
Az egyik bokor mögött végül megtaláltuk, amit kerestünk.
Malia ott hevert előttünk csukott szemmel, élettelenül. Sápadt kezében szinte világított az a néhány piros bogyó.
Scott elfordult.
-Szóval végig követett minket.
-Fiatal volt, de okos -bólintottam -És életrevaló.
-Miattam halt meg.

Ránéztem Scottra. Ugye nem gondolta komolyan?
-Nem tudhatta. Én sem tudtam először. Ne hibáztasd magad, ez tényleg nem a te hibád.
Scott nem fűzött kommentet az iménti mondatomhoz, csak elindult. Minél messzebb akart kerülni Maliától. Pedig nem is ő tehet róla, hiába gondolja így.
-Egyébként -kezdte Scott, mikor elég messzire elértünk Malia holttestétől -Sikerült szerezned kaját? És jut eszembe...
Scott odanyújtott egy vízzel teli kulacsot.
-Köszi. És igen, van kaja -szedtem elő a sült húst, és enni kezdtünk.
Olyanok voltunk, mint aki több napja nem evett, illetve ivott. Mondjuk ez talán igaz is.
Scottal könnyen megosztoztunk az ételen. Mint kiderült, mindketten másik részét szeretjük.

Egy óra múlva jóllakottan tápászkodtunk fel.
-És most? Tényleg visszaakarsz menni a Nemetonhoz?
-Miért? Végülis az a kezdőpont.
-Csak mert lassan esedékes a végjáték.
Kétkedve néztem a szövetségesemre.
-Elvégre már csak... Hányan is vagyunk?
-Négyen. Te, én, Jackson és Isaac.
-Na látod. Itt az ideje befejezni a játékot. Itt már nem lesznek nagy izgalmak. Csak a nagy fináléval.

Ez nem is hülyeség. Lassan jön a vége. Én pedig itt vagyok, és élek. Még mindig élek, annak ellenére, hogy soha nem gondoltam volna, hogy valaha egyáltalám itt fogok állni. Soha nem hittem volna, hogy idáig eljutok anélkül, hogy valahogy megölettem volna magam a bénaságommal.
-Stiles... -kérdezte halkan, félénken Scott -mennyi az idő?
-Olyan fél kettő, miért?
-Akkor miért sötétedik?
Mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel, tértem magamhoz. Felnézve az égre, minden egyes másodperccel sötétedett, a nap pedig halványodott. A végén pedig teljes feketeség vett körbe minket. Rettegve nyeltem egy hatalmasat.

-Üdv a végjátékban -suttogta Scott.