Don't Look Back (HUN)

Huszonegyedik

Nem tudom, mennyit gyalogolhattam, csak azt, hogy már hajnalodott, mikor megálltam. Körben zöldelltek a magasabbnál magasabb fák. Amennyire tudtam, egy bükkerdőben álltam. A patak még mindig mellettem csörgedezett, bár időközben csermellyé kisebbedett. Közeledtem a forrásához.
Nagyon messze kerülhettem a többiektől. Ez a hely már nagyon a széle lehet a térképnek.

Eszembe jutott, hogy éhes vagyok. Ez főként onnan jött le, hogy a gyomrom akkorát kordult, hogy azt száz méteres körzetben bárki meghallhatta volna minden erőlködés nélkül. Ételt kell szereznem.
Na de hogyan? Nem vagyok ügyes vadász. Az eszemet kell használnom. Ideje hasznosítani a Lydiától tanultakat, és csapdát állítani.

Nekiálltam hát botokat gyűjteni. A lágyabb szárú növényekkel, vagy hajlékonyabb vesszőkkel csomókat kötöttem, majd az egészet rögzítettem a szigetelőszalaggal. Talán mégiscsak hasznát fogom venni. És ezzel kész volt életem első állatfogó csapdája.
Már csak el kellett bújnom, és várnom, hogy egy állat bele is sétáljon abba a csapdába.
Nem volt olyan sok idő, talán fél óra, mégis több órának éreztem, úgy unatkoztam. De hát egyedül voltam, és amúgyis csendben kellett hogy legyek. Mit tehettem volna?

Egy nyúl akadt a csapdába. Ott vergődött, és hirtelen megsajnáltam őt. Látszik, hogy nem vagyok egy gyilkos típus, hiszen még egy szenvedő állatot sem vagyok megölni.
Végül azonban győzött az éhségem, így az övemben lévő késem segítségével átsegítettem szerencsétlent a túlvilágra. Itt jött azonban a második probléma. Nem volt gusztusom ahhoz, hogy megnyúzzam. Eleve nem is nagyon tudom, hogy kell, de így stresszhelyzetben még kevésbé tudtam, mit is kéne tennem vele.

Végül megembereltem magam, és megnyúztam azt a nyomorult nyulat. Szétszedtem a csapdát, és a botokból tüzet csiholtam, bár be kell vallanom, az utóbbi igencsak nehéz szülés volt. Szép türelmesen megsütöttem rajta a nyulat, gyomrom ideges korgása pedig közben sürgetett, hogy minél előbb lássam el táplálékkal.

Miközben megettem a zsákmányomat, jutott eszembe, hogy lassan egy napja ettem utoljára. Mikor még a kapitóliumi lakosztályban tespedtem. Mennyivel jobb volt ott... Mennyivel jobb volt otthon. Apával. Kathyvel. Nyugalomban.
Sóhajtottam, majd a maradékot nagyon higiénikusan belecsomagoltam az esőkabátba, ami a táskámban volt. Ez volt az egyik legtisztább dolgom, mivel még egyszer sem használtam, illetve más csomagolóanyag nem is volt nálam.
Ittam a nyúlra egy kis vizet, a tüzet eloltottam, majd feltápászkodtam, és továbbindultam a forrás felé. Közben jobban megcsodáltam az arénát, és a környezetemet.

Mindenfelé csicseregtek a madarak, mellettem csobogott a patak, fújt egy enyhe szellő, ami megrezegtette a leveleket. A pázsiton lévő virágok illata bódítóan édes volt, de lehetett érezni a levegőben sok minden mást is, amit a szellő hozott. Semmi emberit. A cipőm alatt kicsit besüppedt a talaj, a föld puha volt. Az a rengeteg féle zöld, amiben az erdő pompázott... Csodálatos. El kell ismernem, a játékmesterek tudnak valamit.

Megálltam egy kicsit, hogy megtölthessem a kulacsom. Fáradt voltam, elvégre egész éjszaka gyalogoltam. Úgy döntöttem, hogy nem is megyek most rögtön tovább, inkább pihenek egy kicsit. Nem akarok összeesni a fáradtságtól. Mikor a kulacs megtelt, behúzódtam egy fatörzs mögé, leültem, és hagytam, hogy az álmok lassacskán magukkal rántsanak. Viszont az álmom nagyon reálisnak hatott.

.o0O0o.

Eleinte vaksötét volt, csak hangokat hallottam.
-Túl messze van a többiektől -mondta egy rikácsoló női hang. Rögtön felismertem. Ez a papagáj.
-Arra céloz, hogy fordítsuk vissza?
A kép homályosan elkezdett megjelenni. Tényleg Amelia volt az, és a játékmesterrel beszélgetett.
-Hát nem látja? Ki fog érni a térkép szélére. És egyébként is, több kilométernyire van a többiektől. Látja?
Amelia egy térképre mutatott, melyen kilenc pont villogott. Nyolc viszonylag közel egymáshoz, egy pedig, ahogy Amelia fogalmazott, kilométerekre.
-Én nem azt mondom, hogy támadjunk rá. Csak fordítsuk vissza valahogy.
A játékmester elgondolkodott, majd bólogatott.
-Meglátom, mit tehetek.
-Szuper -lelkendezett Amelia -És figyeljen... Nem baj, ha egy picit megsérül. Ugye?
-Nem. Bár...
-Nagyon jó, köszönöm! -sipákolt Amelia, majd kisietett a szobából. A játékmester megvakarta a fejét, a kis villogó pontot figyelve. Aztán visszasétált a vezérlőterembe, és ennyit szólt:
-Figyelem! A tizenkettesnek egy kicsit odapörkölünk.

.o0O0o.

Füstszagra ébredtem. Eleinte nem is realizáltam igazán, hogy mi történik, csak miután megéreztem a forróságot magam körül, és a szemeimet kinyitva megláttam, hogy körülöttem lángol az erdő.
Felkaptam a táskát és a baseballütőt, aztán rohanni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam élve elégni. A füst csípte a szemem, és könnyeztem, így alig láttam, de vakon futottam tovább, amerre legkevésbé égett az erdő. A tűz a hátam mögött azonban közeledett, éreztem, ahogy a forróság égeti a hátam.

Ez nem egy sima erdőtűz. Ez a játékmesterek műve. Az álmom... Igaz lett volna? Tényleg vissza akarnak terelni? Ha igen... Akkor ha ezt az egészet túlélem, tényleg Amelia lesz a következő áldozatom azután a nyúl után.
Mintha fogyott volna a tűz körülöttem. Már majdnem fellélegeztem, mikor a szemem sarkából megláttam egy oldalról felém száguldó tűzcsóvát. Félreugrottam, így az elsüvített mellettem.
-Mi van, ez nem csalás? -üvöltöttem fel. A válasz egy újabb tűzcsóva volt, melyet már alig tudtam kikerülni.

Kezdtem kifulladni. A füst megtöltötte a tüdőmet, akárhogy próbáltam levegő után kapkodni, oxigénhez nem jutottam. A lábaim kezdték megadni magukat, egyre gyakrabban botlottam meg.
Milyen borzalmas halál már élve elégni, gondoltam, aztán hirtelen elvágódtam egy kiálló kőben.
Nem volt erőm felállni. Nem volt erőm megmozdulni. Nem volt erőm élni.
Minden lélegzetvétel egy kínzással ért fel, a forróság egyre jobban égetett, én pedig lehunytam a szemem. Itt a vége. Enyém lesz a negyedik ágyúdörrenés.

És akkor ott fekve eszembe jutott valami. Én ígéretet tettem. Apának, Kathynek, Saraphinenak és Katnissnek. Hogy nem adom fel. Bármilyen reménytelen is legyen a helyzet, tovább megyek.
Így elkezdtem állásba küzdeni magam. Minden égett körülöttem, de a lényeg az volt, hogy ne álljak meg. És a célomban egy kis tűz nem fog megállítani. Körülnéztem, és akkor megláttam a szabadulásom kulcsát.
Csak át kell ugranom egy égő-parázsló, kidőlt fatörzset. Nem vészes.

Összeszedve maradék erőmet, futni kezdtem a fa felé, hogy lendületet vegyek. Azonban nem sikerült eleget szereznem.
A fához érve elrugaszkodtam ugyan, de egyenesen a fára érkezett a lábam. Az egyensúlyomat nem sikerült megtartanom, így ráestem arra a nyomorult fatörzsre.
A tűz átégette a nadrágomat, és éreztem, ahogy a jobb lábszáramon a bőröm megég. Felüvöltöttem fájdalmamban, és próbáltam minél messzebb kerülni a fatörzstől. Nyögdécselve próbáltam talpra küzdeni magam, és bicegve odébbmásztam az erdőtűztől.

Úgy tűnt, hogy miután lesérültem, az erdőtűz nem követett tovább. Köszönöm, Kapitólium, igazán nagylelkű.
Vissza kell találnom a patakhoz, és le kell hűtenem a sebem. Egyáltalán hogy néz ki?
Leültem, és felhúztam a nadrág szárát. Az a fatörzs hólyagosra égette a lábam, sőt a hólyagok itt-ott ki is voltak szakadva. Ez eléggé súlyosnak tűnt. Levettem a hátizsákom, és előszedtem a kulacsot. Vigyázva, nem közvetlenül, de csorgattam a sebre egy kis vizet. Felszisszentem, és a nyelvembe haraptam, hogy ne kiáltsak fel.

Ittam néhány néhány kortyot, majd hangokra lettem figyelmes. Többen voltak. Jaj, ne. Ez csak egy dolgot jelent.
A következő pillanatban Jackson és háromtagú kísérete bukkant fel.
-Kit látnak szemeim! Stiles Stilinski, a Tizenkettedik Körzet hőse megsérülve, a földön ülve várja a halált?
-Rohadj meg, Jackson -sziszegtem. Jackson csak nevetett, a többiek pedig unottan bámulták őt.
-Ugyan már, királylány. Mind jól tudjuk, hogy nem tudsz elmenekülni. Halálra vagy ítélve ígyis, úgyis. Én csak megkönnyítem neked.

Jacksonnak ekkor karmai nőttek a körmei helyére, a szemei pedig jeges kéken kezdtek ragyogni.
-Jackson, nem hiszem, hogy ez jó ötlet... -szólt közbe Scott.
-Te befogod a pofád, McCall! Amióta megláttam őt, azóta akarom a kezeim közé! Úgyhogy ebbe nincs beleszólásod, ellenkező esetben követed őt! Megértetted?
Scott morgott egyet válaszul.
-Én is úgy gondoltam.
-Ne... Kérlek, Jackson, ne... -mondtam vinnyogva.
-Jó volt ismerni téged, Stilinski -mondta Jackson, majd a magasba emelte a kezét, hogy egy pillanat múlva elnyeshesse a torkom a karmaival.

Lehunytam a szemem, és vártam. De a pillanat soha nem jött el, ugyanis Derek egyszercsak felkiáltott:
-Szemeket becsukni!
Én persze rögtön kinyitottam a szemem, és pont láttam, ahogy egy nyílvessző a mellettünk lévő fába fúródik, majd egy óriási fehér villanás elvakított.