Don't Look Back (HUN)

Huszonkettedik

-Azt a rohadt... -mondta Theo -Nem látok semmit!
-Hol van Stilinski? -hallottam Jacksont.
Mikor végre nem zöldben láttam a világot, láttam, hogy Jackson, Scott és Theo még mindig a szemüket dörzsölik, Derek azonban valószínűleg becsukta a szemét, mert ő már támadásra készen állt. A támadók pedig jöttek. Ketten voltak. Egy sötétbarna, és egy vöröshajú lány. Nem is vörös, eperszőke.
A távolban feltűnt Allison és Lydia.

Derek rögtön el is kezdett futni a két lány felé egy állatias üvöltés kíséretében, és meghallottam egy dobhártyaszaggató sikítást, majd az ágyúdörrenést. Elfordultam.
Valamelyik lánynak annyi, gondoltam, valamelyiküknek vége.
Lassan visszafordultam, és láttam, ahogy a két lány átlép Derek fölött. Allison és Lydia legyőzte Dereket, le vagyok nyűgözve. Allison ekkor elővette az íját, és meglőtte Jacksont. Jackson felkiáltott, amikor a felkarjába fúródott a nyíl, aztán elrohant. Allison még egy nyilat kilőtt. Az Scott combját súrolta, láttam, hogy nem állt bele, de mély sebet ütött rajta. Theonak nem is kellett kétszer mondani, hogy mit tegyen. A következő pillanatban már messze járt.

-Azta -nyögtem ki -Szép volt.
-Köszönjük -mondta Lydia -amúgy szia, rég láttuk egymást.
-Sziasztok -köszöntem nekik.
-Tudsz így jönni? -kérdezte Allison.
-Azt hiszem... -kezdtem, de mikor ráálltam a sérült lábamra, felkiáltottam a fájdalomtól. Mintha újra megégett volna minden egyes mozdításkor.
-Ahogy nézem, nem nagyon -mondta Allison, majd letépett a pólójából egy csíkot.

-Lydia, van vized?
-Nem, sajnos megittam -hunyta le a szemét fáradtan Lydia.
-Nekem van -mondtam -Várjatok, előszedem.
Amíg a hátizsákomat levettem a hátamról, és kivettem a kulacsot, láttam, ahogy Lydia eddig nagyjából nyugodt arca rémültté válik, majd valamit Allison fülébe súg. Allisonnak is egy pillanatra kikerekednek a szemei, de ő gyorsan lenyugtatja magát. Remélem, nem rólam van szó.

-Itt van -nyújtom oda a flaskát.
Allison elveszi, majd a letépett pólódarabot átitatja vízzel, és a sebemre teszi. Felüvöltök. Kegyetlenül fáj.
-Csak lehűtjük egy kicsit, majd javulni fog -mondja Lydia, majd odaül mellém.
-Talán valahol találunk erre valamit -mondtam magabiztosan -elvileg az arénában mindent meg lehet találni, amire szükségünk lehet.
-Honnan veszed?
-Csak tudom -válaszoltam. Nem akartam, hogy Katniss bajba kerüljön azért, ha elmondom.

Lydia és Allison összenéztek, aztán újra engem vizslattak. Végül Lydia szólalt meg:
-Én hiszek neki.
-Köszönöm! -mondtam. Allison még méregetett egy darabig, végül megvonta a vállát.
-Végül is a kisvárosban lehet valami...
A hol? Mekkora ez az aréna, ha van benne egy komplett kisváros?
Látva a kétségbeesésemet, Lydia leült és magyarázni kezdett.

-Van egy kisváros kissé messze innen, délre. Onnan tudjuk, hogy láttuk. De még nem jártunk arra, és nem tudjuk, ki vagy mi lehet ott.
-Mennyire van messze? -kérdeztem egy kisebb vinnyogással kísérve, ahogy megint ránehézkedtem a lábamra.
-Ha normál tempóban mennénk, pár óra alatt ott lehetnénk... De ahogy elnézem, a lábad miatt ez lehet, hogy többnapos túra lesz.
Allisonra meredtem, ő viszont addigra már nem engem nézett, hanem az erdőt figyelte nagyon komoly tekintettel. Így oldalról nagyon felnőttes arca van. Túl felnőttes egy 14 éves lányhoz képest.

-Hahó... Stiles -csettintett az arcom előtt kettőt Lydia -Figyeltél?
-Hm?
-Csak kérdeztem, hogy készen állsz-e, mert akkor indulnánk.
-Persze -válaszoltam. Elraktam a vizes palackot, és elővettem a dobókést. Beletűztem azt is az övembe. Becipzároztam a táskámat, majd felálltam. Nem tudom, hogy annyit javult, vagy csak hozzászoktam a fájdalomhoz, de már könnyebben álltam meg a lábamon. A zsákot a vállamra vetettem, majd felkaptam a baseballütőt.

-Indulhatunk is.
A lányok addigra már összekészülve ácsorogtak néhány méterrel odébb.
-Jól van na, tudjátok -mutattam a lábamra.
-Gyere, segítek -mondta kedvesen Lydia, majd a bal oldalamra állt, és a bal karomat átvetette a vállain, hogy rá tudjak nehezedni.
Nem akartam, hogy Lydiának esetleg valami baja legyen, vagy ilyesmi, ezért nem nehezedtem rá a teljes súlyommal. Allison egy darabig nézett kettőnket, végül egy bújkáló mosoly kíséretében elindult a kisváros felé, mi pedig Lydiával lassacskán, bicegve utána.

.o0O0o.

Kínos csend uralkodott egy darabig. A körülöttünk lévő természettel ellentétben mi egy hangot nem adtunk ki. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni emiatt. Lehet, hogy a lányok már ismerik egymást eléggé... De én például Allisonról semmit sem tudok. Lydiáról kicsit több információm van, de szerintem ő is tudna még újat mesélni.

-Most komolyan, ilyen néma csendben akarunk végigmenni a kisvárosig? Nem gondoljátok hogy ebbe egy kicsit bele lehet őrülni?
Allison megtorpant.
-Mire gondolsz? Döntsd el légyszíves, hogy túlélni szeretnél azzal, hogy kapsz valamit a lábadra, vagy cseverészni és lelkizni?
-Nos, ha a szívemre hallgatok, megállok és lelkizek. Ha rád hallgatok, némán továbbmegyek. Ha pedig a saját, eddig nagyon jól működő eszemre hallgatok, akkor meg úgy megyünk tovább, hogy közben beszélgetünk.

Lydia mellettem halkan kuncogott, én pedig elmosolyodtam. Allison csak megvonta a vállát.
-Felőlem, beszélgessetek csak, én viszont addig is azon leszek, hogy megvédjem a védtelen, csevegő-lelkiző hátsótokat.
-Oké, nyugi Al, nem bántás -mondta kedves hangon Lydia.
Allison elfordult. Valami nem stimmelt vele. Mióta Lydia a fülébe súgott valamit, azóta nagyon ideges természetű. Nem tudom, mi lehetett az, amit Lydia mondott akkor neki, de nagyon zavarhatja Allisont.

Allison néhány másodpercnyi várakozás után továbbindult. Mi Lydiával jó pár méterrel lemaradva követtük.
-Ne haragudj rá -kezdte Lydia halkan -Néha ilyen. Kicsit parancsolgatós, de ez főleg a háttere miatt van.
Lydia felé fordítottam a fejem.
-Pontosan erről akartam beszélgetni. Hogy az ő élete milyen volt, mielőtt beválogatták volna.
-Hát... -Lydia egy pár pillanatig Allisont figyelte, de mikor látta, hogy a lány mindenhová koncentrál, csak ránk nem, belekezdett a történetmesélésbe.

-Nos, ugye Allison a Kilencedik Körzetből jött. Az apjával élt, az anyja meghalt. Illetve... Van egy nagynénje, Kate, aki nem is olyan régen valahogy, nem is tudom, megváltozott.
Látszott Lydián hogy keresi a szavakat.
-Azt ugye már tudod, hogy Allison nem természetfeletti lény. Ő is ugyanúgy ember, mint te. A különbség az, hogy ő vadász. A családja sokgenerációs vérfarkasvadász. Csakhogy Kate valahogy... bekattant. Nem tartotta magát a családi kódexhez. Ezért végül elzárták őt a Kapitóliumban. Allisont ez eléggé megviselte, mert nagyon jó kapcsolatot ápolt a nagynénjével.

-És hogy jön ez ahhoz, hogy Allison parancsolgatós néha? -kérdezem.
-Várd ki a végét! Mikor Allison anyja meghalt, Kate lett a család legidősebb nőtagja, ezért ő lett volna a vezető. Náluk mindig a nők a vezetők, a férfiak pedig a harcosok. De mivel ugye Kate mentálisan nem ép, így a vezetés feladata Allisonra hárul.
Bólintottam, hogy értem. Érdekes. Mindenkinek olyan érdekes háttértörténete van, jó hallgatni. Nekem meg... Inkább hagyjuk.

-És ezt te honnan is tudod?
-Utána néztem és kérdezősködtem, egyértelműen -mondta Lydia, majd az egyik hajtincsét a füle mögé hajtotta.
Ekkor viszont neszezést hallottam mellőlünk.
-Várj, Lydia. Mi volt ez?
Allison adott választ.
-Ez csak Isaac! Követ minket, de ne aggódjatok, a szövetségesem. Titeket addig nem fog bántani, amíg engem életben hagytok. Viszont az élettörténetem taglalását be lehet fejezni!
Felnevettem, majd körülnéztem, hogy hol is járunk.

Az erdő zöldje fokozatosan elmaradt mellettünk, a fák egyre fogytak, és minden lépésnél a lábam puha avarba érkezett.
Felnéztem. A lombokon még lehetett zöld részeket látni, de itt mintha már beköszöntött volna az ősz. És ez nem tetszett nekem. A játékmesterek sosem véletlenül teszik azt, amit tesznek.
-Allison, várj.
Allison megállt, és bevárt minket.
-Mi az, baj van?
-Neked nem furcsa az, hogy idáig minden zöld volt, itt pedig olyan, mintha október vége lenne?

Allison körbenézett, és tágra nyílt szemekkel konstatálta, hogy amit mondtam, az igaz. Mert én már csak ilyen humoros gyerek vagyok, hogy viccelődök azzal, amin talán az életem múlik.
-És szerinted ez miért ilyen? -kérdezte.
-Nem tudom... De biztosan nem véletlen.
És akkor meghallottam. Vagyis pont ezaz. Nem hallottam semmit. Az erdő hirtelen elnémult. A szellő, ami eddig fújdogált, most elállt, a madarak elhallgattak, és mintha minden tökéletesen megállt volna.

A lányok beszélgettek valamiről, de én közbeszóltam.
-Lányok, halljátok?
Fülelni kezdtek.
-Én semmit sem hallok -mondja Lydia.
-Ez az. Semmit sem.
Egy lépést hátráltam, ahogy belém hasított a felismerés.
-Ez... Ez egy csapda. Gyerünk, el kell tűnnünk innen!