Don't Look Back (HUN)

Harmincnegyedik

Összevissza forgolódtam idegesen, a sötét miatt alig láttam. Annyit még érzékeltem, hogy Scott koncentrálva lehunyja a szemét, majd mikor kinyitja, a szemei vörösen világítanak.
-Ne aggódj, nem támadlak meg, vagy ilyesmi, csak így jobban látok a sötétben -mondta nyugtatásképpen.
-Nem aggódtam -vágtam rá, de a hangom rögtön elárult. Úgy féltem, mint még soha életemben.
-Amúgy biztos, hogy még mindig a Nemetonhoz akarsz visszamenni? Ott nincs semmi, ami megvéd minket.
-Van más ötleted? -kérdeztem, a hangomban érződött a pánik.
-Ja. Mondjuk a város.

Nem. Soha. Nem megyek oda vissza mégegyszer. Nem vagyok rá felkészülve. Bár az is igaz, hogy az lehet az egyetlen esélyünk a túlélésre.
-Jó, induljunk el arra. De vigyázzunk, bármi lehet a végjátékban.
Ezután szép lassan sétálva elindultunk vissza, a kisváros felé. A szemem lassacskán kezdett hozzászokni a sötétséghez, Scott pedig a farkasszemeit használva tört előre.
Még nem kell aggódnunk, elvégre nem történt idáig semmi.
Még mindig négyen vagyunk. Én, Scott, Jackson és Is-

A következő pillanatban egy fájdalmas üvöltés visszhangzott az erdő csendjében, majd dörrent az ágyú, és az égen megjelent a kép.
Isaac Lahey, Hetedik Körzet.
-Basszus, sietnünk kell.
Hang nélkül értettem egyet vele, majd mindketten rohanni kezdtünk. Nem tudtuk, hogy az (vagy ne adj isten, azok), ami Isaac-et megölte, milyen messze lehet tőlünk. Mindenesetre próbáltunk minél távolabb keveredni tőle.
A lábunk alatt ropogott az avar, én pedig már ösztönösen tudtam, hogy most vagyunk az őszi erdőben. Csak ne fussunk bele csapdába! Mert akkor végünk.

-Stiles,vigyázz! -hallottam fél füllel Scott kiáltását. A következő pillanatban valami emberalak ledöntött a lábamról.
Igyekeztem lelökni magamról, majd odébbkúszni, de az alak nem hagyta, hogy ilyen könnyen lerázzam. Ragaszkodó jellem volt, az biztos.
-Szállj már le rólam, te... -miközben dulakodtunk, láttam a szemét, mely élénk aranysárgán világított. Ezek szerint az illető egy vérfarkas.
Éreztem a karmait a mellkasomon, ahogy a földre szorított. Már megint ez a pillanat, mint annak idején Jacksonnal...

Viszont ekkor Scott alakját láttam fölénk magasodni, majd egy üvöltés kíséretében lerántotta rólam azt a valamit. Rövid birkózás után a fiú felülre került, majd felemelte a kezét, és egy villámgyors mozdulattal karmaival elvágta a lény nyakát. Gyorsan feltápászkodtam.
-Ez meg mi a franc volt? -kérdezem, az iménti rémület miatt a hangom egy oktávval magasabban szól mint általában.
Scott nem mozdult, meg sem szólalt, csupán annak az izének az arcát szemlélte.
-Gyere csak... -szólalt meg halkan, mire odaléptem mellé, és én is szemügyre vettem.

Egy fiatalnak kinéző fiú volt, szőke hajjal, a nyakából még mindig szivárgó vérrel, kék szemei nyitva voltak. Mivel nem volt gusztusom tovább bámulni, így elfordultam, ekkor azonban bevillant, hogy ki is ez.
-Haver... Ez Liam.
Scott egy pillanatig kétkedve tekintett rám, majd újra Liamre tévedt a tekintete.
-Jesszusom. Igazad van.
Egy pillanatnyi habozás után folytatta:
-Nem. Ez mégsem ő.
-De hát ugyanúgy néz ki! Ez nem lehet, hogy nem...
-Nem úgy -torkollt le a tetovált fiú -Ez csak egy kapitóliumi kreálmány. Ami úgy néz ki, mint Liam, csak belekódolták a gyilkolást. Mármint, felerősítették benne.

Aha, akartam mondani, de ahogy kinyitottam a számat, hang nem jött ki a torkomon a pániktól.
Pedig a pánik igazán csak ott kezdődött, mikor az első üvöltést meghallottuk mögülünk.
-Nincs sok időnk, futás!
A cuccainkat gyorsan összekapva kezdtünk olyan gyorsan rohanni, amennyire csak tudtunk. Most jöttem rá, hogy milyen hasznos is az, ha az ember jól tud futni.
Már a várost övező keskeny erdősávban jártunk, mikor a fejem mellett a fába csapódott egy nyílvessző.

-A fenébe! Mindjárt utolérnek minket!
Az aranyszabályt megszegve hátrafordítottam a fejem, és elborzadva konstatáltam, hogy a kiválasztott-lények nem sokkal vannak lemaradva tőlünk, illetve egyre csökken a köztünk lévő távolság.
Rákapcsoltam egy kicsit, hogy legalább Scottot urolérjem.
-Nem fogunk elérni a városig. Mindjárt ideérnek!
-De igen. Odaérünk! -mordult vissza.

Ekkor kiértünk a fák közül, és az aszfaltozott úton futottunk tovább. Könnyebb volt a terep számunkra, de sajnos ez nem csak nekünk volt előny, hanem a minket üldöző többieknek is. Már csak néhány méter volt köztünk, mire megpillantottuk a kórházat előttünk magasodni.
-Ott lerázhatjuk őket! -kiáltottam a több emeletes épületre mutatva.
-Túl messze van! -nézett rám kicsit már lihegve Scott.
-Csak hogy idézzelek: Odaérünk! -válaszoltam, kiköpve a tüdőmet.

A lények mögöttünk persze semmilyen jelét nem adták annak, hogy fáradnának, sőt egyre több nyílvessző süvített el mellettünk, amiből arra tudtam következtetni, hogy Allison vérszomjas mását is elkészítették a drága játékmesterek.
Még két ház. Meglesz az. Látjátok? A francokat.
Öt méterre a bejárat előtt Scottra ráugrott valami hátulról. Hasonló pólója volt, mint neki, és testfelépítésre sem sokban különbözött Scott-tól.

A földön heverő Scott idegesen próbálta lelökni magáról a lényt, de mivel a terve sikertelen volt, inkább karmaival próbálta megsebesíteni.
Innentől rettenetesen gyorsan történt minden, én mégis valahogy úgy éreztem magam, mint valami lassított felvételen.
A szemem sarkából láttam, ahogy a kiválasztottak mindjárt elérnek minket. Én azonban nem szándékoztam megvárni ezt, hanem a kezemben szorongatott baseballütővel jó erősen fejbekólintottam a Scottot földhöz szegező kiválasztottat.
Az említett kifeküdt, mire a karamell bőrű fiú ennek is elnyeste a nyakát.

-Basszus -szólalt meg Scott -ennél őrültebb dolgot még soha nem csináltam.
Kérdőn pillantottam rá, hogy mire céloz.
-Te ölted már meg magad? -kérdezte komolyan. És tényleg, előtte ott hevert a padlón önmaga alteregója.
A pillanatot megzavarta egy mögülem érkező dühödt morgás. Vagy üvöltés. Igazából valahol a kettő között. Scott gyorsan felugrott, és verekedni kezdett a minket hátbatámadó kiválasztottal.

Én sem lazsáltam addig, a kórház ajtajához rohantam, és kinyitottam. Aztán tartottam, és odaszóltam Scottnak.
-Scott! Scotty, hagyd őket, és gyere!
A fiú épp egy öt ember alkotta kör közepén állt, időnként erőteljes ütéseket kiosztva.
-Scotty, haver! Gyere már!
Scott még egy utolsót behúzott valakinek (talán Dereknek), majd rohanni kezdett felém. Ekkor azonban egy lány alakja tűnt fel mögötte, aki rohanni kezdett Scott után. Gyors fejszámolást végezve tudtam, hogy a lány Scottal egyszerre fog ideérni.

Az egész csupán pillanatok műve volt. Elővettem egy dobókést az övtáskámból, és kiáltottam Scottnak:
-Bukj le!
Scott tette, amit mondtam, én pedig elhajítottam a kést, ami a Scottot követő lány mellkasának közepébe állt bele. Csak ekkor vettem észre, hogy a lány vörös hajú.
-Stiles... Miért? -hallottam szinte suttogott szavait, majd Lydia összeesett.
A számat eltátva próbáltam összeszedni magam, miközben Scott mellém ért, berántott az épületbe, majd bevágta az ajtót.

-Hé, haver, mi van veled? -kérdezte, mialatt magával rángatott az emeletre.
-Megöltem őt -motyogtam a totális megtörés határán.
-Kit? -nézett rám Scott -Jacksont?
-Dehogyis. Lydiát.
Scott megtorpant a lépcsőfordulóban, ahol álltunk, felém fordult, és a vállamra tette az egyik kezét.
-Az nem Lydia volt. Tudod, ezek csak a játékmesterek művei.
-De hát... -kezdtem pánikolós hangnemben, mire Scott megforgatta szemeit, majd valami csattant az arcom jobb felén.

-Aaa! -kaptam az arcomhoz -Te most komolyan megütöttél?
-Csakhogy észhez térj végre -vonta meg a vállát -viszont gyere. Menjünk fel a tetőre.
Bármiféle ellenvetés nélkül követtem Scottot a tetőre. Kiérve azonban bevillant valami.
-De Scott... Miért is volt jó ötlet, hogy ide feljöjjünk?
-Az volt a tervem, hogy feljövünk, és ha ezek a lények jönnének utánunk, hát lelökjük őket, vagy valami.
-És ha ők löknek le minket? -kérdeztem vissza rögtön -Ebbe belegondoltál?

-Nem igazán.
-Pont ezért vagyok én az, aki előjön a tervekkel.
-Ne aggódj, ez működni fog.
-Hát ajánlom is -morgolódok egy sort, majd odaállok a tető szélére, hogy lássam, lent vannak-e még a többiek. A látvány valamennyire biztató volt, négy emelet mélységből morogtak ránk fel a kiválasztottak, a vérszomjasabbak (mint Jackson) próbáltak ugyan felmászni, de egykét emelet után visszaestek. Sikerült!

Gyorsan megszámoltam őket. Egy, kettő, három... Ez csak tizenegy. Hogy lehet, hogy csak tizenegy van?
-Scott, itt valami nem oké -fordultam vissza, a látvány azonban meglepett.
-Igen, itt valami tényleg nem oké -vigyorgott rám Jackson, Scottot maga előtt tartva, karmait pedig a nyakára helyezve.