Don't Look Back (HUN)

Tizenhetedik

A terem belmagassága elég nagy volt ahhoz a szobáéhoz képest, ahonnan bejöttem. Gyorsan szétnéztem, és meg kellett állapítanom, hogy a hely nagyjából úgy nézett ki, mint az edzőterem. Annyi különbséggel, hogy a fegyverekből sokkal nagyobb volt a választék.

Körbejártam az asztalokat, és közben azon gondolkoztam, hogy mégis mi olyat tudnék produkálni, amivel elnyerem a zsűri tetszését. Az íjakat rögvest kikerültem, ahogy a lándzsákat és különböző késeket, dobócsillagokat is. Végül a sarokban megláttam egy asztalt különböző apró eszközökkel. Gondolom, az volt a kreatív szekció.

-Még ne kezdj hozzá -egy hang dörrent az egyik hangszóróból. Szétnéztem, és megláttam a zsűrit egy, a plafon magasságába épített beugróban.
-Várd meg, amíg minden zsűritag megérkezik.
Bólogattam, és megnéztem magamnak a zsűrit. Három komoly arcú férfi, egy kíváncsi tekintetű nő, és egy üres szék.

Csakhogy az üres szék tulajdonosa csak nem akart visszatérni. Ott ácsorogtam, mint valami szerencsétlen, és vártam. Aztán egyszer csak megjött az ötödik zsűritag. Fiatal, a ruhája rikító citromsárga, a haja tűzvörös... Akkor realizáltam, hogy nekem végem. Mert az utolsó zsűritag nem más volt, mint a papagáj, teljes valójában.

-Elnézést -mondta a maga negédes, rikácsolós hangján -kicsit feltartottak. Ő az utolsó?
-Igen -mondta az egyik komor arcú férfi -A Tizenkettedik Körzet kiválasztottja.
-Nagyszerű! -lelkendezett Amelia -Lássuk csak.
Csak ácsorogtam ott lent, és bámultam a papagáj önelégült fejét. Hát erre gondolt volna, mikor azt mondta, hogy ki akar velem tolni? Hogy itt lesz a zsűriben?
-Tíz perced van -szólalt meg a másik női zsűritag -Ha esetleg előbb végzel, csak menj ki ott oldalt az ajtón.
-Rendben -mondtam, a hangom a hangom ijedt és vékony.
-Kezdheted.

De nem kezdtem el. Legalábbis nem rögtön. A zsűrik arcát néztem, akik amint elhangzott a "kezdheted" szó, már el is fordultak, és egymással kezdtek beszélgetni. Nem is érdekelte őket, hogy mégis mit csinálok. És ez zavart. Nem azért, mert úgy vágytam a figyelmükre, de ha egyszer az a feladatuk, hogy nézzék a kiválasztottakat, ahogy produkálják magukat, akkor legalább végezzék a dolgukat az elvárások szerint, könyörgöm!

A zavarodottság lassan idegességgé, majd haraggá alakult. Láttam, ahogy mindenki a papagáj körül legyeskedik. Így hát munkához láttam. Elvégre már tíz percem sem volt.
Megragadtam egy vastag, strapabíró kötelet, és megpróbáltam átvetni az egyik rúdon, ami a plafontól egy kevéssel lejjebb helyezkedett el.
Miután úgy a hatodik próbálkozásra sikerült áthajítanom, egy csúszócsomót kötöttem rá. Így most volt egy, a plafonra felcsomózott kötelem.

Ez volt az a pillanat, amikor hátat fordítottam a zsűrinek, és úgy kezdtem el ügyeskedni, hogy ők semmit ne lássanak a művemből. Egyelőre.
Az egyik sarokban egy bábut vettem észre, fogtam, és elhoztam. Már megvolt a határozott elképzelésem arról, hogy mit is fogok csinálni. Hasznosítom a délelőtt folyamán tanultakat.

Magammal vittem még egy kis tubus piros festéket, és munkához láttam. A bábu nyakára a ma megtanult hóhércsomót kötöttem, majd az ujjamat a piros festékbe mártva, neki álltam a bábu mellkasára írni. Semmi hosszút, mindössze egyetlen szót. Mikor kész lettem, a kötél segítségével felhúztam a bábut, mint valami vértől ázott kalózzászlót, aztán megcsodáltam a művem.

A leghatásosabbra az az egyetlen szó sikerült. A festék itt-ott lecsorgott, így az írás egy horrorfilmet idézett. "PAPAGÁJ", hirdették a nagy betűk. Megfordultam a zsűri felé, hogy lássam az arcukat. A férfiak és a nő tátott szájjal és teljesen lesokkolva ültek, míg a papagáj csak mosolygott, majd ennyit tátogott: Gratulálok. Aztán felállt, és kényelmes tempóban kisétált. Követtem a példáját, és én is kisétáltam azon az ajtón, melyet még az elején megmutattak nekem.