Straight outta Angbang

5

  Melkor éjjelre már Angband határán járt. Mérhetetlenül dühös volt testvéreire, akik újra semmibe vették és kigúnyolták. Egész úton tervet szőtt nyolclábúi megbosszulására. Sietve vitte a kis lényeket hatalmas alkotótermébe. Itt hozta létre ilúvátárt megcsúfoló teremtményeit.
A terem mélyen a hegy gyomrában volt elrejtve és oly hatalmas volt, hogy az emberek bármely csodás temploma elfért volna benne. Enyhén kúpos kialakítása és az oldalakon végigfutó rúnák segítették Melkor iszonytatos erejét koncentrálni és megsokszorozni. Kis lényei védtelenek voltak, de hát az erdőkbe mezőre szánta őket. Azonban most dühös volt, és egy új célt talált nekik. A legkisebb és legártatlannak tűnőbb pókjait kiválasztotta és nyomban munkához látott.
Bosszút áll, azért amit Aule házában tettek. A teremben morajlani és dühödten gomolyogni kezdett a sötétség és a varázslat; és a közepén ott állt a Sötét Nagyúr gyilkos tűzzel izzó szemekkel...
Hajnalban a kis lények útra is keltek,több ezrével. Sokuk nem volt nagyobb egy körömnél, de most már halálos méreggel felfegyverkezve indultak el Keletre és délre, hogy elfoglalják otthonuk:Középföldét.
Mairon, eközben Aule kovácstermében volt, egész éjszaka, míg a többiek aludtak.Kitalált egy új, még kezdetleges varázslatot, hangtompításra, így senki sem hallhatta, ahogy a kalapácsa az üllőhöz ért és az acélhoz, amiből Melkor koronáját készítette. Három nagy foglalatot tett bele, olyat, amilyet a férfikért a beleillő kövekhez.
Nem kérdezte, milyen kövek kellenek a férfinak, csak csinálta, panasz nélkül, két éjszakán át a koronát, tökéletes hegyszerűre csiszolta a csúcsait és az oldalait is megélezte egy kicsit, legalább olyan élesre, mint Melkor nagyúr nyelve. A maiának el kellett készítenie az ál nyakláncot is, de azt direkt félkészen hagyta, hátha Melkornak kivetnivalója akad a sisakban, elvégre ki tudja annál a valánál, mi az, amit akar.
Eddig szerencsére Ancarantról és Ungoliantról senki sem vett tudomást, ahogyan a készülő koronáról sem. Mairon megpróbált nyugodtan viselkedni, ha összefutott a többi maiával és úgy, ahogy általában. Koncentrált és nem beszélt senkivel.
Már több napja is, hogy Mairon tétlenül töltötte idejét a műhelyben. Amivel lehetett, elkészült, de Melkor még nem tért vissza. Igyekezett kisebb segítőmunkákkal lefoglalni magát, leginkább azért, hogy Aule nehogy kérdezősködni kezdjen. Sok érdekes szóbeszédet hallott azonban ezekben a napokban.
Úgy tetszett,valamiféle árulás van készülőben és a tündék hercegei is furcsán viselkedtek az utóbbi időben. Most, hogy sok volt a szabad ideje, meglepődött mennyire sokat pletykálnak a munkatársai, szerencsére. Annyira lefoglalta őket sokszor a csevegés,hogy észre se vették, amikor elcsent 1-1 félkész elrontott csecsebecsét, hogy majd aztán Ungoliantnak adja.
Belekezdett egy munkába is, hogy lefoglalja magát. Egy kardot akart készíteni,de azt saját magának. Eonwe, egy ismerőse a palotából megígérte neki, jó párhéttel ezelőtt, ha visszatér, tanítja majd újra vívni, ugyanis titokban Mairontnem csak a varázslatok nyűgözték le, hanem a harc is. Kiváló pengét akart készíteni, olyat, amibe a varázsát is belecsempészheti.
Egyik reggel éppen a szokásos veszekedést tartotta Ungoliantal - akinek már az ágy alá is úgy kellett összehúznia magát- hogy nem mehet ki semmiképp a szobából ma sem, amikor hangos dühöngésre lett figyelmes. Gyorsan kisurrant az ajtón, hamar bezárva, nehogy a rafinált pók kiszökjön -nemrég egy éjjelen átkereste egy apró hiba miatt- hogy megnézze mi is történt. Mestere a készülőben lévő kardját tartotta kezében és mérgesen kérdezgette kovácsait, hogy melyikük műve.
A fenébe....motyogta Mairon.
Annyira figyelnie kellett Ungoliantra, hogy elfelejtette eltakarni a kardját. Rúnákat vésett a közepébe, a markolata pedig a vörös, arany és fekete árnyalatokat viselte egy obszidiánkővel.
" mi folyik itt?" kérdezte az egyik maiát, de azonnal felkapta a fejét Aule hangjára
"Fiam! Ez a Te műved?! Ezt készítetted alattomos öcsémnek?!" Lépettoda a ledöbbent ifjú elé.
A hatalmas vala már megismerte maiai keze munkáját,tudta, hogy ez nem lehet másé. Szívesen megdícsérte volna, ilyen csodálatos kardot még nem látott, de aggasztotta a tény, hogy kezdetleges varázslatnyomait vette észre rajta. Félt, hogy Melkor kérte meg rá legkedvesebb kovácsát, de nem engedhette, hogy ilyen fegyver kerüljön sötét testvéréhez.
" Mi? Dehogy nagyuram, a rubintos nyakék az asztalomon, az Melkor úré..ez a kard...." harapott az ajkaiba " Manwe nagyúré lesz. Hallottam,hogy hamarosan idelátogat Önhöz és...ezzel szerettem volna leróni a tiszteletem előtte, de még nincs kész...kérem...semmi rossz szándék nem volt a készítésben csupán...szerettem volna örömet okozni "
Mairon jólelkű maiaként voltismert a műhelyben, ezt mindenki tudta, ahogyan azt is, hogy bárki bármikor számíthatott a segítőkész ifjúra.
Mestere tartása és szemei azonnal megenyhűltek, és büszkén tette egyik kezét az ifjú vállára.
"Nekem elmondhattad volna, fiam. Nagyon szép munkát végeztél vele, biztos vagyok benne, hogy Manwenek is tetszeni fog." vissza adta finoman a maianak a kardot majd apai szigorral fordult a többiekhez "Na milesz? Nem készül el az üllőnél magától semmi!!" Zavarta vissza a többieket is dolgozni, és maga is elindult, hogy befejezze az ifjú tündeherceg kérését.
Mairon felsóhajtott megkönnyebbülve és rámarkolt a kardjára. Nyíltan dolgozhatott rajta, de még így is vigyázott, hogy ne tűnjön a dolog gyanúsnak,ugyanis a penge annyira éles és erős volt, hogy a levegőben való forgatása és suhintásaikor, az egyik edző próbababa feje lereppent, úgy, hogy hozzá sem ért Mairon. Letette a kardot az asztalára, rákönyökölve.
Napok óta nem hallott Melkorról, a koronája és a rubinos lánca is készen állt már pedig rá, ungoliant pedig csak nőtt, ellenben ancaranttal
"Ajándék Manwénak, igaz?" Hallotta meg a hirtelen kérdést a háta mögül, és rá is csapott egyik ujjára a kalapáccsal a meglepetéstől. Mérges tekintettel, magában mormogva és az ujját szorítva fordult az asztalon henyélő Melkor felé.
Semmit se változott, ugyanaz a pimasz vigyor és lelkébe látó tekintet a fekete hajzuhatag mögött; na meg a jól ismert csábító pózok...
" Hogy jutottál...meg sem kérdezem inkább. Igen, ajándék... Manwenak."biccentett Mairon, hiszen nem tudta, ki hallhatja még ezt a beszélgetést kettejükön kívül. " Elkészült, amit kértél. "
Melkor szemei felcsillantak, és mindent értő vigyorával indult el Mairon felé.Már megint kezdi!! Morgott magában a maia, és persze ismét mindenki előtt.
Végig szemeibe bámulva közeledett, míg Mairon hátrált, de sajnos csak az egyik hevítőig tudott. Már felkészült, hogy parazsat hajít a szemei közé ha megint próbálkozik valamivel, mikor már túl közel az illendőhöz, megtorpant és mosolyogva összekulcsolta háta mögött a karjait.
"nos akkor mutasd meg nekem, kovács"
Mindenki rajta nevetett és azon, ahogy hátrált. Már megint... Mairon elfújt egy rakoncátlan vörös tincset az arcából, majd az asztala felé fordult és elvette onnan a rubinos nyakláncot, Melkor felé nyújtva azt, óvatosan, mintha egy igazán becses kincset fogna a kezei között.
" Parancsoljon "
Lehet, hogy sokszor - na jó állandóan- idegesítően viselkedett, de Maironnak el kellett ismernie Melkor színészi képességeit.
A sötét úr meghatott tekintettel vette el a számára értéktelen nyakéket, ami vélhetőleg majd pókja gyomrában végzi. Úgy fogta mintha valami törékeny tojáshéjat tartana és áhítattal fel is próbálta, magát a hatalmas kohók tükörsima oldalánál nézegetve. Mairon elnyomott egy akaratlan kuncogást a jelenetre, és emlékeztette magát, hogy épp az imént tört el az egyik ujja emiatt a páva miatt.
" Remélem, elégedett a Ön számára készített ékszerrel, Melkor nagyúr!Viselje egészséggel és ha
most megbocsát, elfáradtam a mai napra és az ujjamat sem érzem. További jómunkát"
Intett Mairon érdektelenül a maia társai felé, majd letakarta a kardját a műhelye asztalán és a szobája felé indult,ahova elrejtette Melkor koronáját is és a két pókot. Túl akart esni rajta és visszatérni az életéhez és hogy többet ne kelljen hazudnia Aulenak sem.
Nem tetszett neki a helyzet, de valahol mégis több tudásra szomjazott, amit úgy érzett, Melkor megadhatna neki, ahogy a könyvvel is tette. De nem, elhessegette a gondolatot. Jó neki a kovácsműhelyben...ott a helye.
A nap hátralévő részében Melkor lerótta a szokásos tiszteletköreit a házlakóinál, eldicsekedett mindenkinek milyen csodás ékszert készített neki egy ifjú kovács.
Éjjel az árnyak közt surranva látogatott el kedvenc vörös-hajú tanítványa szobájához. Ma a kopogás mellett döntott, láthatóan zavarta a maiat a szokásos belépője. Meg kell próbálnia valahogy megkedveltetnie magát.
Az igazság az, hogy míg Fenaornál járt, mindig a fiú járt a fejében. Lehet csak egyszerű vonzalom, győzködte magát állandóan; ha megkapja, akkor utána már nem is fogja érdekelni, és folytathatja cselszövését a szilmarilokért. Eközben újra kopogott- vagy csak most először?- már maga se tudta. Teljesen elveszi az eszét az a suhanc.
Mairon éppen a pókjait etette, mikor meghallotta a kopogást
" be az ágy alá! gyerünk, Ungoliant, ne kellesd magad, légy oly szíves!" mondta Mairon, majd megigazította a vörös haját.
Ma, egy bordó tunikát viselt magán, a haját pedig kiengedte, annak ellenére, hogy egy fejpánttal hátra szokta tűzni és befonni. Jobban kedvelte így, lengén hagyva egy ideje. Az ajtó elé lépett, majd kinyitotta azt, a félfához simulva az oldalával.
„Ó...Melkor. A koronádért jöttél? "
szólt mairon unott hangsúllyal.
A nagyúr hirtelen ledöbbent a hideg fogadtatáson, majd tekintete elidőzött a gyönyörű maian. Végigmérte a fiút, tetőtől talpig, elvégre először látta nem nyakig beöltözve és kiengedett hajjal; és be kellett látnia, semmit nem érte a hosszabb távollét.
Már éppen erős késztetést érzett a narancs hajkoronába markolásra, amikor kizökkentette gondolataiból Mairon durcás és egyben kérdőtekintete.
"őő....igen...és Ungoliantért..." Ennyit sikerült kinyökögnie több torok köszörülés után. Majd összeszedte minden megmaradt büszkeségét és berintott Mairon mellett, hogy üdvözölje telhetetlen pókját.
" Kár, hogy senki sem csodálhassa meg a koronát, de, remélem nekedtetszeni fog. "
A maia lehajolt az ágya alá, majd kihúzta onnan a zsákba rejtett koronát, ami épp olyan volt, mint ahogyan azt a nagyúr megálmodta. Sötét, három hegyszerű csúccsal és három kijelölt foglalattal.
Fénylett Mairon szobájának fényénél, a fiú pedig büszkén átnyújtotta azt Melkornak, szinte csillogó szemmel, mintha csak dicséretet várna.
Melkor percekig csodálta a remekművet, lelki szemei előtt már látta is benne a csodás szilmarilokat, amelyeket nem is oly sokára meg akar kaparintani. Elmerült gondolataiban és terveiben, mennyi mindent fog majd véghezvinni ennek a koronának a segítségével, mekkora káosz fog eluralkodni ardán a fénylő ékkövek eltűnésével. Hátha Mairon megértené, lehet csatlakozna hozzá. Vagy ezt előtte titkolja el? Mairon... Ekkor pillantott körbe, a fiú tekintetét keresve,aki már unottan könyökölt asztalánál és kopogott rajta a körmeivel. Arcvonásait és a hajában meg megcsillanó tincseket csodálta míg azon elmélkedett, vajon elmerje-e neki árulni mennyire szeretné ha vele tartana.
Valami van ebben a maiaban, ami mágnes módjára vonzza hozzá.
Mairon, aki unottan nézett Melkorra, hirtelen felegyenesedett és a remekművet csodáló úrhoz lépett.
" Van még valami, amit meg szeretnék mutatni, várj egy pillanatot, Melkor! "
Nem gondolta volna, hogy ezzel fog odalépni aférfihoz, de mit veszíthet? Talán kineveti és túlbuzgó, nevetséges kölyöknek tartja, de ezt rajta kívül senki másnak nem mutathatta meg.
Melkor kiváncsian figyelte a fiút, vajon mit akar mutatni? Talán gyakorolt a távollétében? Készített még valamit titokban? Elvarázsolt a koronáját, hogy már senki se láthassa míg nem hordja a fején. Kissé elmosolyodva, karjait maga előtt keresztbe fonva biccentett az ainunak, hogy figyel.
Mairon Melkor elé állt, majd koncentrálásba kezdett. Lehunyta a nagy,narancsszerű szemeit, és összeszorította a két öklét, mire a szobájában lévő gyertyák lángjai a magasba kaptak, ő egy pillanat alatt a levegőbe emelkedett és azonnal átformálódott egy hollóvá, most már tudatosan átalakulva, úgy ahogy akart. A gyertyák kialudtak, a holló képében károgó fiú pedig egy szempillantás alatt visszaváltozott, mire a gyertyák lángjai újra bevilágították a szobáját. A vörös fürtjeit a füle mögé húzta és elégedetten,de zavartan mosolyogva figyelte Melkor reakcióját.
Melkor szemei kikerekedtek, ilyen rövid idő alatt megtanulta! Nagy, büszke vigyor jelent meg arcán, akarata ellenére. Nem tudta, hogy vajon a fiúis észrevette--e de gyorsan visszanyerte szokásos formáját és megpróbált komoly maradni.
Azonban meglátta a másik szemében az örömöt, büszkeséget, a hálát és vélhetően az elismerés iránti vágyat. Mire saját maga felfoghatta volna,magához ölelte a ledöbbent maiat és - végre!!!- összekócolta annak haját.
Mairon arca elvörösödött erre, de mire el akarta volna tolni magától Melkort, rájött arra, hogy megnyugtatja az ölelése és nem, nem akarta eltolni magától.